Kronstadt, 1921

Jövő év február utolsó napján lesz pontosan századik évfordulója annak, hogy a kronstadti erőd mellett jégbe fagyva horgonyzó Petropavlovszk hadihajó fedélzetén összegyűlt tengerész katonák 14 pontban megfogalmazták követeléseiket a bolsevik egyeduralom ellen. Ebben a politikai dokumentumban kiemelt helyen szerepelt a szólás- és sajtószabadság helyreállítása, gyülekezési jog a szakszervezetekben és a paraszti egyesületekben, szabad választások a szovjetekben, az akkor még neves népképviseleti tanácsokban. A parasztkatonák végtelen jóhiszeműségükben akkor még hitték, hogy békés nyomásgyakorlással a forradalom visszatérhet eredeti szeplőtelen ideáljaihoz. Nem így történt. Lenin kormánya nem volt hajlandó tárgyalni, mert nem kívánt lemondani kizárólagos uralmáról. A bolsevik diktatúra kizárólag az erőszak nyelvén beszélt és értett. A kronstadti felkelést nagy vérontás árán fegyveres erővel két hét múlva leverték.

1921. március 18-án Petrográdban katonai zenekarok játszottak az utcákon és a kommunista hatóságok által kiadott újságok szalagcímekben ünnepelték a Párizsi Kommün 50-ik évfordulóját. A bolsevikok táncoltak és énekelték az Internacionálét. Trockij, a kronstadti lázadás leverését vezénylő komisszár mennydörgő beszédben ítélte el a francia főváros munkásait 50 éve lemészároló Thiers elnök versailles-i diktatúráját. Micsoda kegyetlen fintora a történelemnek. A munkások felszabadulásának reményét dédelgető nemzetközi szocialista mozgalom bolsevik megtestesülése 70 évre kioltotta minden szabadság tüzét.

Az első három felvonás

Napjainkig tart az egyébként eldönthetetlen vita arról, hogy a kronstadti felkelés (vossztanyije, insurrection) vajon igazságos forradalom volt-e, vagy elítélendő ellenforradalom, még inkább eltűrhetetlen katonai lázadás (mjatyezs, mutiny) az úgynevezett „törvényes kormány” ellen. Mivel ebben a kérdésben az állásfoglalás értékfüggő, szikrázóan ideologikus természetű, ezért többre jutunk, ha a matrózruhába bújtatott szerencsétlen parasztkatonák elemi tiltakozását a múlt század eleji oroszországi forradalmi hullám utolsó felvonásának fogjuk fel.

Az 1905-ös forradalom volt az első felvonás. A japánok elleni háborúban elszenvedett csúfos vereségek élesen rávilágítottak a merev cári egyeduralom tarthatatlanságára. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében szélsebesen iparosodó orosz birodalom és társadalom felemelkedő vállalkozói és értelmiségi rétegei alkotmányt és választott parlamentnek felelős kormányzást követeltek. 1906-ban összeült az első Állami Duma (országgyűlés), majd ennek feloszlatása után 1907-ben új választások nyomán a második. Noha ezt is hamar feloszlatták, még abban az évben megválasztott harmadik parlament kitöltötte mandátumát. Az 1907-1912 közötti időszakban az Állami Duma határozatai nyomán komoly reformokra került sor a tragikus sorsú Pjotr Sztolipin miniszterelnöksége alatt. Elmondható, hogy az 1905-ös oroszországi forradalom részben eredményes volt, annak ellenére, hogy II. Miklós cár sohasem békélt meg vele, mert szilárdan hitt a cári egyeduralom (autokrácia) isteni eredetében.

A második felvonás, az 1917-es februári forradalom volt minden kétséget kizáróan a „legigazibb”. Az események kiváltó oka egyértelműen a világháború által okozott nyomor és éhínség volt. 1917 februárjának utolsó napjaiban a petrográdi munkások tömegei sztrájkba léptek. Ez nem volt szokatlan, korábban is előfordult már. Három tényező azonban kivételesnek bizonyult. Egyrészt az, hogy a petrográdi kaszárnyákból kivezényelt parasztkatonák nem voltak hajlandók tüzelni a felvonulókra, megfosztva a hatalmat legfőbb eszközétől, az erőszaktól. Az állam erőszakszervezetei szinte egyetlen csapásra elolvadtak. Ennek nyomán jelentkezett a második tényező, nevezetesen az, hogy az Állami Dumában képviselt „Haladó Blokk” felhagyott a cári egyeduralom támogatásával és „Ideiglenes Kormány” megalakításával igyekezett stabilizálni a helyzetet. A harmadik tényező, ami döntőnek bizonyult, a hadsereg legfelső vezetésének állásfoglalása volt, amivel jóváhagyta az ideiglenes kormány hatalomátvételét és felszólította Miklós cárt a lemondásra. „Öt nap alatt a régi oroszországi rezsim, anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenállást tanúsította volna, kártyavárként omlott össze.” (Martin Malia (1994): The Soviet Tragedy. 90.o.)

Harmadik felvonásnak nevezhetők az 1917-es októberi események. Szokatlan lehet, hogy éppen az a fordulat, amely rövid évszázadra nemcsak a szovjet, hanem a nyugati szóhasználatban is leginkább forradalomként, a legfontosabb változásként csapódott le, aligha nevezhető forradalomnak. Mihail Gorbacsov egyik legjelentősebb tanácsadója, Alekszandr Jakovlev egyértelmű tömörséggel katonai puccsnak (coup d’etat) nevezte. Igaza volt. Az októberi „forradalom” egy kisméretű katonai megmozdulás volt, amiben tömegek egyáltalán nem vettek részt. (Malia amatőr politikai műveletnek nevezte ezt a Trockij által vezetett és meglehetősen felkészületlen „Katonai Forradalmi Tanács” részéről.) Jelen voltak a balti flotta (Kronstadt) radikalizálódó matrózai valamint néhány felfegyverzett munkás, az újonnan megalakított Vörös Gárda tagjai. Ők foglalták el a főváros idegközpontjait (pályaudvarok, posta és távíróhivatal, hidak, Téli Palota, stb.) A petrográdi munkások tömegei távol maradtak, jórészt semlegesek voltak. Malia írása tanulságos. „Mivel az Ideiglenes Kormánynak nem voltak fegyveres erői, így a bolsevikoknak lényegében nem volt mit megdönteni. Lenin maga elismerte, hogy a párt látta a hatalmat az utcán heverni és egyszerűen felszedte.” (i.m.91.)

Az, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) nem volt forradalom, nem fedi el azt a tényt, hogy az utána következő események világtörténelmi jelentőségűek voltak. Itt csak arról van szó, hogy 1917. október 25-én alig történt valami, amit a járókelők észrevettek volna. A Téli Palota sokszor megénekelt „ostromában” alig néhány ezer felfegyverzett vörös őr vett részt, nagyobb tömeg már csak a palotában lévő borospince kifosztásában jeleskedett. A villamosok és taxik háborítatlanul közlekedtek, a színházak zsúfolt nézőtér előtt játszottak, minden üzlet, étterem és mozi nyitva maradt. Tömegek, utcai barikádok, utcai harcok nem voltak. „Az éjszaka nyugodt volt, a város teljesen kihaltnak tűnt. Még lépéseink visszhangját is hallhattuk a kövezeten.” (Averbakh 1924-ben kiadott könyvét idézi Orlando Figes (1996): A People’s Tragedy. 493.o.)

A hadikommunizmus csődje

1920 év végére Oroszországban befejeződött a polgárháború. A Trockij által újként megszervezett és vezetett Vörös Hadsereg visszaverte Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics és Vrangel támadásait. Józef Pilsudski lengyel tábornok ukrajnai hadjárata éppúgy kifulladt, mint Nyesztor Makno ukrán partizánvezér felkelése. Noha a Vörös Hadsereg 1920 augusztusában Varsó előtt, majd szeptemberben a Nyeman folyónál vívott ütközetben vereséget szenvedett, a lengyeleknek már nem volt étvágyuk folytatni az elnyúló háborút. Októberben fegyverszünetet kötöttek a bolsevik hatalommal. Beköszöntött a törékeny béke.

Furcsa módon azonban éppen a béke volt az, amelyik a kommunista diktatúra szemszögéből nézve halálos veszélynek bizonyult. Első helyen a parasztkérdés kiéleződése volt az újonnan kirobbanó belső társadalmi válság oka.

1917-ben nem a hatalom megszerzése, de annak megtartása szempontjából Lenin legjobb taktikai húzása az volt, hogy átvette a „társadalmi forradalmárok” (eszerek) pártjától a radikális földosztás követelését. (Ennek zöme egyébként az év folyamán, spontán módon már megvalósult.) Történelmi jelentőségűnek bizonyultak az október 26-án kiadott dekrétumok a földről és a békéről, mert éppen ezek voltak a parasztok legfőbb követelései. Fontos azonban felismerni, hogy ez tisztán taktikai húzás volt: élesen ellene mondott mind a hagyományos szociáldemokrácia, mind a bolsevik kommunizmus ideológiai felfogásának. Bármekkora harc dúlt is más területeken a hagyományos szociáldemokrácia és a bolsevizmus között, abban lényegében egyetértettek, hogy parasztság úgymond „egyetlen reakciós tömb”, amelyik ragaszkodik a magántulajdonhoz és nem akar szocializmust, így nem lehet az új társadalom vezető ereje. A bolsevikok azonban nem tűrhették el a magántulajdont. Fényesen kiderül ez abból, hogy noha a földosztást jórészt elismerték, a termőföld paraszti magántulajdonát sohasem. Még a polgárháború kitörése előtt, 1918 márciusában törvényt hoztak minden föld állami tulajdonba vételéről, amit csak használatra adtak a parasztoknak. Noha a kettő közötti különbség egy ideig csak jogi szőrszálhasogatásnak tűnt, a gyakorlatban ez hamar élesen kiütközött.

Az első ütközés a hadikommunizmus keretében bevezetett általános termék beszolgáltatási kötelezettség (prodrazversztka) volt. Ez azt jelentette, hogy a kormány bármiféle ellenszolgáltatás, vagy fizetés nélkül elkobozta az elvileg a saját fogyasztási és a jövőbeni vetési szükségleten felüli többletet, a valóságban azonban gyakran az összes terményt. Ezt az intézkedést a parasztság rendkívüli módon sérelmezte, de tömeges lázadásra a polgárháború alatt nem került sor. (Magyarázatként legtöbbször az jelenik meg, hogy a parasztok jobban féltek a régi feudális nagybirtok rendszer visszatérésétől, mint a bolsevik uralomtól, amelyik legalább megvalósította a parasztság évszázados álmát, a földosztást.) A polgárháború remek érvként szolgált a paraszti padlások általános lesöprésére, ami ellen a földművesek jórészt tehetetlennek érezték magukat.

1920 végére azonban befejeződött a polgárháború. Az általános beszolgáltatás kötelezettsége viszont fennmaradt. Lázadások hulláma öntötte el az országot, amit a „hét éves háború” (1914-1920) után leszerelő és hazatérő, vagy éppen kóborló és fosztogató paraszti katonák tömege kellőképpen alátámasztott.

Lépés előre, vagy hátra

A futótűzként terjedő parasztlázadások nyomán azt hihetnénk, hogy a bolsevik diktatúra egyből az engedmények felé lépett, hiszen felismerte, hogy saját jövője forog kockán. Nem így volt. Folyt ugyan gondolkodás abban az irányban, hogy talán érdemes volna a kötelező termék beszolgáltatási rendszert felváltani terményadóval és a fennmaradó terménytöbblet szabad kereskedelmével, de az első lépés mégis az ellenkező irányban történt. Hiába bombázták a parasztok és gyakran helyi szovjet vezetők a moszkvai központot a prodrazversztka azonnali eltörlésének követelésével, ez süket fülekre talált. Sőt, nyilvánvalóan elsősorban ideológiai okokból, további központosítási törekvések kaptak lábra. A bolsevik párt balszárnya megfogalmazta a termelés központi szervezésének programját, ami vetési bizottságok felállítását, a termény közös raktározását és kiosztását, lényegében tehát a kollektivizációt tartalmazta. A javaslat a szovjetek decemberi VIII. összoroszországi kongresszusa elé került, ahol a bolsevik többség lelkesen támogatta. Ezen a kongresszuson azonban – a történelemben utoljára – még részt vettek a mensevik, illetve a baloldali, és a jobboldali eszer pártok vezetői és képviselői, akik rámutattak arra, hogy a további központosítás katasztrófához fog vezetni: tovább csökken a vetésterület és a betakarítható termény mennyisége. Kijelentették, hogy a parasztokat nem kényszeríteni, hanem ösztönözni kell. Követelték a kötelező beszolgáltatás azonnali eltörlését, a terményadó bevezetését és a többlet szabad eladásának engedélyezését.

Mindez hiábavalónak bizonyult. Noha Lenin személyes kétségei növekedtek és saját gyakorlatias felfogása, valamint csorbítatlan tekintélye bízvást felülírhatta volna pártja ideologikus ihletésű ötleteit, a szovjetek VIII. kongresszusa 1920 decemberében – éppen száz évvel ezelőtt - elfogadta a paraszti magántulajdon felszámolása, a kollektivizálás irányába mutató radikális bolsevik javaslatot.

Az esemény három szempontból is perdöntő. Egyrészt azért, mert rávilágít arra, hogy Kronstadt nélkül talán fennmaradhatott volna a hadikommunizmus. Másrészt arra, hogy a kollektivizálást nyolc évvel később nem Sztálin találta ki, az bele volt kódolva a bolsevik párt ideológiai génjeibe. Ő csak megvalósította azt, ami eszmeileg mindig tervezve volt. Harmadrészt arra, hogy a totális uralomra való törekvés a kommunizmus elidegeníthetetlen, azonnal kiütköző lényege.

Az események az 1921-es év első két hónapjában gyorsan követték egymást. A vidék válságát követte a város csődje. Hat év háború után az ipar romokban hevert. Teljes kibocsátása 1920-ban az 1913-as érték hatodára csökkent. Ugyanezen időszak alatt a széntermelés 75, az olajé 80, a nyersvasé több, mint 90 százalékkal csökkent. Nyers- és fűtőanyagok hiányában a városokban lévő ipari üzemek többsége leállt. A létfontosságúnak számító vasúti közlekedés összeomlott, a mozdonyok több, mint fele használhatatlan volt, a vágányok tönkrementek, a hidak többségét a visszavonuló fehér csapatok felrobbantották. A városi munkásság éhezett, a fejadagokat fokozatosan tovább csökkentették. A bolsevik karhatalom minden erővel akadályozta, hogy a munkások vidékre menjenek élelmiszerért – a batyuzást üldözték, az utakon és a pályaudvarokon felállított különleges osztagok minden terméket elkoboztak. Az ipari munkásság jelentős része végleg visszatért vidékre, ahonnan egy emberöltővel azelőtt elszármazott. A városok kiürültek. 1917 októbere és 1920 augusztusa között Petrográd lakossága kétharmaddal, Moszkváé csaknem felével csökkent.

Amit a bolsevik párt ideológiai mámorában előrelépésnek képzelt, az az orosz valóság talaján végzetes hibának bizonyult. Fellázadt a maradék ipari munkásság. Fellázadt a munkásosztály, amelynek nevében a bolsevikok pártja a kizárólagos hatalmat gyakorolta. Ez élesen rávilágított a hatalom valódi természetére.

A kizárólagos bolsevik hatalom ideológiai és politikai hivatkozási alapjaként tételezett munkásosztály nemcsak az éhségtől szenvedett, hanem a kommunista komisszárok esztelen túlzásai miatt is. 1920 elején a szovjet kormány elfogadta Trockij őrült tervét az ipar militarizálására és az általános munkakötelezettség bevezetésére. (Párhuzam adódik a parasztok esetében érvényesített általános termény beszolgáltatási kötelezettséggel.) Mint láttuk, a polgárháborúban az év során fokozatosan felülkerekedett a Vörös Hadsereg, ami a katonák egy részét a fronton feleslegessé tette. Leszerelés helyett azonban Trockij ötlete nyomán munkaszázadokba szervezték és a gyárakban vetették be őket. A katonai jellegű munkaszolgálat párhuzamos megjelenése az üzemekben viszont felbőszítette a maradék munkást, mert azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a hadikommunizmus örve alatt az egész munkásságot bekebelezi a militarizáció. (Ezt a lépést élesen bírálták és az ókori egyiptomi rabszolgasághoz hasonlították a mensevikek, és az eszerek még szabadlábon lévő vezetői, valamint Kautsky is.) A moszkvai és a petrográdi munkások sztrájkba léptek szabadságuk morzsáinak védelmében.

Érdemes rámutatni arra, hogy a maroknyi munkásság (1916-ban a birodalom 170 millió lakosából mindössze 3 millió volt ipari munkás és ezen felül egy millió az állami vasutak alkalmazottja) egyáltalán nem így képzelte el a szocializmust. Ők nem csupán a foglalkoztatás militarizálását utasították el, hanem az üzemek államosítását és az egyszemélyi felelős vezetés helyreállítását. Nem éppen a bolsevik párt volt az, amelyik 1917-ben az ideiglenes kormányok alig több mint fél éve alatt arra biztatta a munkásokat, hogy kergessék el a tőkéseket és vegyék át maguk a termelés irányítását? Nem éppen a bolsevik párt volt az, amelyik az állam elhalálásáról papolt és a közvetlen munkásigazgatás hívének szerepében tetszelgett? Bizony így volt. De az októberi hatalomátvétel után a bolsevik párt – látva az ipari fegyelem felbomlását, a termelés csökkenését és az vállalati irányítás szétesését – teljes fordulatot vett. Saját korábbi felfogását anarcho-szindikalista elhajlásnak bélyegezve meghirdette: közvetlen dolgozói tulajdonlás helyettközpontosított állami tulajdon, munkásigazgatás helyett egyszemélyi felelős vezetés. Ennek keretében sok helyen visszajöttek a régi szakemberek és most az állam nevében gyakorolták munkáltatói jogaikat pontosan ugyanúgy, mint a kapitalista kizsákmányolás idején. Mi változott – kérdezték a munkások. Eddig a tőkések bérrabszolgái voltunk, mostantól kezdve az állam bérrabszolgái leszünk?

Életveszély: a munkások fellépése

A moszkvai sztrájkok február közepén kezdődtek, miután a dolgozók gyári gyűléseken követelték a hadikommunizmus megszüntetését és a szabad munka helyreállítását. Az egyik gyűlésen maga Lenin is részt vett. Az óriási feszültséget jól érzékelteti, hogy amikor a fémipari munkások a bolsevikokat az ország romba döntésével vádolták meg, akkor a kormányfő kétségbeesetten visszakérdezett, hogy vajon jobban szeretnék-e a fehérek visszatérését? Válasz: „Jöjjön, aminek jönnie kell, fehérek, feketék, vagy maga az ördög, csak a bolsevikok távozzanak végre! – ordították a munkások. (New York Times, 1921. március 6.)

Ez az epizód remekül érzékeltet két dolgot. Egyrészt azt, hogy a munkások még hittek a változásban és merték azt követelni. Másrészt azt, hogy a kommunista diktatúra vezetői még kénytelenek voltak a munkások előtt felelősséget vállalni. Az alig négy éves kommunista diktatúra még nem alkotott totalitárius rendszert.

A moszkvai sztrájkok hamar átterjedtek a régi főváros, Petrográd üzemeire is. Ez nem csoda, mert a város népe még a moszkvaihoz képest is nyomorúságosabb körülmények között volt kénytelen tengődni. Az ország északnyugati csücskében kevesebb volt az élelmiszer, mint a régi-új fővárosban. A maradék ipari üzemek dolgozói nemcsak jobb ellátást követeltek, hanem a fejadagok egyenlővé tételét, ruhák és cipők kiosztását, a vidéki beszerző utakat akadályozó katonai osztagok visszahívását, az úttorlaszok lebontását, szabad utazást és kereskedelmet, a kiváltságok és általában a kötelező termény beszolgáltatás megszüntetését, stb.

Kellően megrémülve hatalmuk esetleges elvesztésétől, a bolsevik hatóságok – miközben igyekezték elkerülni a vérontást –, meglehetősen alantas eszközöket vetettek be. Miután immár minden sajtóterméket ők ellenőriztek, fergeteges lejárató kampányt kezdtek a sztrájkok hangadói ellen, azzal vádolva őket, hogy egyrészt az angol-francia imperialisták, másrészt az ellenforradalom uszályába került mensevik és eszer pártok zsoldjába szegődtek. A hamis bolsevik mítosz a propaganda eszközévé vált és ekkor még sokan elhitték, hogy a munkások nem léphetnek föl a „munkáshatalom” ellen. Egyszersmind jött a megfélemlítés: a sztrájkoló munkásokat megfosztották az életet jelentő fejadagoktól és kizárták őket saját gyáraikból. Jellemző a kommunista rezsim hallatlan kegyetlenségére, hogy a dolgozókat az éhhalál fenyegetésével igyekezett térdre kényszeríteni.

A már csak szerény keretek között, de még legálisan létező szocialista pártok igyekeztek kihasználni a helyzetet. Fjodor Dan és David Dallin mensevik vezetők, akik még részt vehettek a szovjetek már említett decemberi kongresszusán, követelték, hogy minden szocialista párt egyenlő eséllyel juthasson szóhoz és hatalomhoz, továbbá a dolgozók kapják vissza mindazt a szabadságot, amit a bolsevik diktatúra immár több, mint három éve megtagadott tőlük. A szocialista pártok részéről újra felmerült a szabad választások igénye. Az eszerek a bolsevikok által három évvel korábban egyetlen délutáni-éjszakai ülés után erőszakkal szétkergetett Alkotmányozó Nemzetgyűlés megalakítását kívánták. A mensevikek a munkásokat, parasztokat és katonákat közvetlenül képviselő szovjet testületek teljesen szabad újjáalakítása mellett törtek lándzsát. Lényeges, hogy a két szocialista párt egyáltalán nem buzdította a dolgozókat fegyveres felkelésre törekvéseik kikényszerítése végett annak ellenére, hogy 1921 elejére ismét többségi támogatást szereztek a munkások soraiban.

A bolsevik rezsim a politikai követelésekre az elnyomás fokozásával válaszolt. A hírhedt titkosrendőrség, a Cseka letartóztatta a mensevik párt teljes központi bizottságát és körülbelül ötezer tagját. A Cseka arra készült, hogy a párt összes lecsukott tagját kivégzi, amitől csak Gorkij személyes közbenjárására tekintett el. (Jellemző azonban, hogy az író maga is hamarosan elhagyta Oroszországot.)

Kronstadt követelései

Az elégedetlenség szikrája ott pattant ki, ahol a bolsevik vezetés egyáltalán nem számított rá: a kronstadti haditengerészeti támaszponton. A kronstadti tengerész katonák zöme mindig a legradikálisabb nézetek híve volt és vezető szerepet játszottak az októberi bolsevik puccs sikeres véghezvitelében. Trockij a kronstadti matrózokat a „forradalom büszkeségének és dicsőségének” nevezte. Noha voltak tiltakozások és megmozdulások az újdonsült bolsevik hatalom egyes intézkedései ellen (például az ukrajnai származású kronstadti katonák mereven elutasították a breszt-litovszki békeszerződést), minden jel arra mutatott, hogy a balti flotta a bolsevik uralom leghűségesebb támasza volt és maradt.

1921 február elején a kronstadti tengerészek bizottságot küldtek Petrográdra a sztrájkok nyomán előállt elmérgesedett helyzet felmérésére. A bizottság tagjai megdöbbentek, amikor látták, hogy a gyárakat és üzemeket katonaság és tiszti főiskolások különítményei veszik körül. A még egyáltalán működő műhelyekben a munkások némán dolgoztak fegyveres kommunista rohamosztagok felügyelete alatt. Petricsenko, a kronstadti felkelés későbbi vezére úgy fogalmazott, hogy „nem gyárakat láttunk, szabad munkásokkal, hanem a cári idők kényszermunka táborai tértek vissza.” (Petricsenko (1921): Pravda o Kronstadszkih Szobityiakh).

A Petrográdról visszatért tényfeltáró bizottság beszámolója lobbantotta föl a felkelés tüzét. Február legutolsó napján a Petropavlovszk hadihajó fedélzetén összegyűlt katonák szörnyen felháborodtak a bizottsági tagok által elmondott beszédek nyomán. Követeléseiket rögvest 14 pontban fogalmazták meg.

A híres 14 pont tartalmazott azonnali gyakorlati követeléseket (például az úttorlaszok lebontását, a szabad mozgást korlátozó különítmények visszahívását, a gyárakba telepített kommunista fegyveres osztagok felszámolását, a fejadagok kiegyenlítését, a saját munkán alapuló kisipari termelés engedélyezését, stb.) de rögtön megfogalmaztak alapvető politikai követeléseket is. Ezek között találjuk (i) szabad meggyőzést követően azonnali és titkos választásokat a szovjetekbe, (ii) szólás- és sajtószabadságot a munkások, parasztok, anarchisták és szocialista pártok számára, (iii) gyülekezési szabadságot a szakszervezetekben, a paraszti egyesületekben, (iv) a szocialista pártokhoz, munkás- és parasztmozgalmakhoz tartozó politikai foglyok szabadon bocsátását, (v) a koncentrációs táborokba zárt minden fogoly ügyének felülvizsgálatát, (vi) szabadságot a parasztoknak saját földjükkel, annak terményével, illetve állataikkal való rendelkezést illetően, stb.

A 14 pont nemcsak nagyon értékes, hanem rendkívül érdekes dokumentum. Két következtetés kristálytisztán adódik. Egyrészt, hogy a kronstadti tengerészek a népuralmat, a demokráciát pontosan úgy értelmezték, és olyan szűkre szabták, ahogy a korabeli összes szocialista párt és mozgalom: kizárták belőle a régi rend támaszait, a tőkéseket, a földesurakat, a cári tiszteket és hivatalnokokat, stb. Másrészt szembetűnő, hogy a politikai követelések hézagmentesen illeszkedtek a bolsevik párt 1917-es programjához, vagy másképpen fogalmazva a szocialista forradalom összes elképzeléséhez. A kronstadti tengerészek nem kívántak mást, mint az „elfajzott” irányzatból visszatérni az eredeti ideálokhoz.

1921. március elsején a kronstadti katonák, tengerészek és a polgári lakosság tömeggyűlést tartottak a város főterén, a Horgony téren. Megjelent körülbelül tizenötezer ember, a teljes népesség több, mint egynegyede. Felszólalt két igen magas rangú bolsevik vezető, egyfelől Kalinyin, a paraszti származású szovjet államfő, másfelől Kuzmin, a flottához kirendelt komisszár a Forradalmi Katonai Tanács részéről. Ez napnál világosabban bizonyítja, hogy a bolsevikok nem vették félvállról az eseményeket, hanem azonnal megérezték a bennük rejlő halálos veszedelmet. Azt remélték, hogy rábeszéléssel, meggyőzéssel lecsendesíthetik a felbolydult tömeget és megelőzhetik a zajos tiltakozás felkeléssé formálódását.

Nem így történt. Hozzájárult ehhez a két küldött meglehetősen kihívó hangja és pökhendi viselkedése. Különösen Kuzmin volt az, aki fenyegetően lépett föl. Ez felbőszítette a tömeget, és egyszerűen elzavarták őket. De nagyon fontos, hogy a kronstadti tengerészek nem tartóztatták le őket; szabadon távozhattak. Mégpedig a helyi kommunista pártszervezet székhelyére, ahol megtárgyalhatták a helyzetet saját híveikkel. Noha Kalinyint rövid időre feltartóztatták a város petrográdi kapujánál, végül szabadon elmehetett a szigetről is.

Kalinyin és Kuzmin magatartása jellemző. Még jellemzőbb, hogy a moszkvai bolsevik pártvezetők és a kormány egyetlen percig sem gondolt engedményekre. Tudták, hogy a diktatúra rendkívül sebezhető, bármely kis rés rögtön lavinaszerű változásokat indíthat el. Tudták, hogy népszerűségük a mélyponton van, ezért szabad sajtó, szabad szólás és gyülekezés nyomán tartandó szabad választások a bolsevik párt biztos bukásához vezetnének. Lenin osztozni sem volt hajlandó a hatalomban, mert tudta, hogy akkor előbb-utóbb bizonyosan elveszti az egészet.

Negyedik felvonás

Másnap körülbelül 300 küldött összejött a népképviseleti tanács (szovjet) azonnali újraválasztása végett. Minden hadihajó, minden erőd, katonai egység, üzem, műhely és szakszervezet képviseltette magát. A bolsevikok részt vehettek a konferencián, de nem uralták azt. A küldöttek meghallgattak mindenkit. De a bolsevik vezérek szavai ezúttal is csak olajat öntöttek a tűzre. (Kuzmin ismét felszólalt, ugyanolyan fenyegető hangon, mint az előző nap.) A tömeg mégsem a kommunisták ellen fordult, hanem csak annak vezető képviselői ellen. Szó sem volt arról, hogy betiltsák a bolsevik pártot, vagy ejtsék foglyul annak vezetőit. Nem is lehetett másként, hiszen a tengerészek soraiban rengeteg kommunistát lehetett találni, akik egyébként ugyanolyan erőteljesen támadták saját pártjuk vezetőit, mint a többi munkás, katona és tengerész.

A küldöttek megválasztották az Ideiglenes Forradalmi Bizottságot, amelynek elnöke a fiatal ukrán tengerész, Sztyepan Petricsenko lett. Másnap a bizottság lapot adott ki (Izvesztyija) ami rövid két hétig minden nap megjelent. A bizottság megszervezte a katonák és a lakosság élelmiszerrel való ellátását és a sziget, a hadihajók, valamint a különálló erődök fegyveres védelmét. Elkövettek viszont egy végzetes hibát: a mérnök tisztek többször felvetett javaslata ellenére nem voltak hajlandók ágyúkkal összetörni a keményre fagyott jeget a hajók, a sziget és az erődök körül, ami pedig bevehetetlenné tette volna a kronstadti erődöket, támaszpontokat és hadihajókat a jégen felvonuló erős gyalogos hadsereg által. Noha szemtanúk szerint nem ez volt a kronstadti felkelés bukásának fő oka, tulajdonképpen kijelenthető, hogy az Ideiglenes Forradalmi Bizottság páratlan naivitásában és jóhiszeműségében lényegében előre öngyilkosságot követett el.

A fenti döntés azért különösen döbbenetes, mert tudható volt, hogy a szovjet kormány a lehető leghamarabb fegyveres támadást intéz Kronstadt ellen. Ennek világos előjele volt a bolsevik vezetők fenyegető viselkedése már a felkelés kitörése előtt. Még fontosabb, hogy ezekben a napokban folytak Moszkvában az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusának előkészületei. A kommunista vezetők nem akartak gyengének látszani. Sőt egymásra licitáltak az egyre keményebb és durvább hangvételű megnyilatkozások kibocsátása során. Amikor március 8-án végre összeült a kongresszus, már megindult a kronstadti erőd bombázása és folytak az előkészületek a gyalogsági roham megindítására.

Miben reménykedtek a kronstadti felkelés vezetői és résztvevői? Valószínűleg elsősorban saját igazuk széleskörű támogatásában, amit elvileg szinte teljesen bizonyosra lehetett venni. Csakhogy időközben a moszkvai és petrográdi sztrájk kifulladt, a dolgozók éheztek, fáztak; mind fizikailag, mind lelkileg kimerültek. A bolsevik elnyomás-zsarolás, megfélemlítés-megvesztegetés tovább fokozódott. Az általános kifáradás és bénultság körülményei közepette a tömegek nem álltak a felkelők mellé, mert a bolsevik diktatúra halálos szorításában nem volt erejük. Noha külföld fölajánlott némi segítséget, azt pedig a felkelők nem fogadták el, nehogy alapot és tápot adjanak annak a hazug, ámde fülsiketítő propagandának, amivel a bolsevikok amúgy is a külföldről táplált ellenforradalom szekértolóinak festették le a kronstadti katonákat, tengerészeket és munkásokat.

Viszont a kommunisták elhitték saját hazugságaikat, mert érdekük volt elhinni. Noha ennek a valóságban nem voltak jelei, a bolsevikok rettenetesen féltek attól, hogy Kronstadt újra feléleszti mind a fehér ellenforradalmat, mind a szocialista pártok igényét a főhatalom megosztására, az igazi demokrácia helyreállítására. A történelmi küldetésük egyedüli és kizárólagosan üdvözítő mivoltát fanatikus meggyőződéssel valló és hirdető kommunisták képtelenek voltak elfogadni, hogy másnak is lehet igaza. A kommunista eszmerendszer kizárt minden demokráciát. A cél pedig szentesítette az eszközt: a fennkölt, ámde képzetes munkásosztály uralmát megtestesítő élcsapat párt számára nemcsak elképzelhető, hanem megengedhető volt a valóságos hús-vér munkások, parasztok lemészárlása.

Lenin szavai ebben az időszakban még tükröztek némi őszinteséget. Március 15-én, amikor már javában folyt a bolsevik párt X. kongresszusa, elismerte, hogy „a kronstadti lázadók nem akarják visszahozni a fehérek uralmát, de nem akarják a bolsevikokét sem.” A kronstadti kiáltványokban egyre gyakrabban felmerült a „komisszárokrácia” elutasítása és a „szovjeteket bolsevikok nélkül” követelése. Ez önmagában eltűrhetetlen volt. Lenin egész életében gyanakvással tekintett minden spontán megnyilvánulásra, így a munkásokéra is. Azt vallotta, hogy a dolgozók önmaguktól képtelenek felismerni saját valódi érdekeiket. Szükségük van tehát valamiféle élcsapat pártra, amelyik tudatosságra neveli és vezeti őket. A valóságos munkásosztály végzetes lebecsülése és a képzetes (metafizikai) munkásosztály féktelen dicsőítése jól tükrözte a bolsevik gondolkodásmódot. Az igazság kizárólagos feltárására és képviseletére hivatott párt mélyen embertelen tételezése igyekezett elleplezni a kizárólagos uralomra való törekvést. A bolsevik kommunizmus merev ideológiája és gyakorlata bármiféle demokráciával teljes mértékben összeegyeztethetetlennek bizonyult

Ellobban a gyertyaláng

Még tartott az ágyúzás a Balti-tenger szűkülő keleti öblében, még hallatszottak Petrográdon a távoli robbanások, amikor Moszkvában a Kommunista Párt X. kongresszusa sietve elfogadta a hadikommunista gazdálkodás felszámolásáról szóló határozatot. Lenin, aki három hónappal azelőtt a szovjetek kongresszusán még elutasította (mások szerint korainak tartotta) a terményadó bevezetését és a terménytöbblet szabad kereskedelmét, már nem szorult további meggyőzésre. Kronstadt nyomán megértette, hogy a kommunista hatalom és a bolsevik párt sorsa forog kockán. Azonnali engedményekre volt szükség annak érdekében, hogy elejét vegyék a további elégedetlenségnek és megakadályozzák, hogy a kronstadti felkelés támogatókra leljen a végtelen oroszországi szárazföldön.

Leninnek a kongresszusi határozatot előkészítő beszéde jól jellemzi, hogy a bolsevik diktátor megértette az idők szavát. 1921 elejére végleg „elzúgtak Európa forradalmai”. Kudarcba fulladt a Magyar és a Bajor Tanácsköztársaság, valamint az 1920-as év újabb németországi kommunista próbálkozásai. A világforradalom elmaradt, amit a szocialista rendszer fennmaradásának feltételeként fogtak föl. Lenin rákényszerült arra, hogy feladja nézetét, miszerint az európai forradalmak támogatása nélkül a szocializmus építése lehetetlen Oroszországban. Lényegében innen származik a „szocializmus egy országban” tétele, amit sokan Sztálinnak tulajdonítanak. Lenin kifejtette a X. kongresszus küldötteinek, hogy „csak a parasztoknak tett engedmények menthetik meg a szocialista forradalmat Oroszországban egészen addig, amíg más országokban nem győz a forradalom.”

Marx tantételei közül kettő végleg elégett a kronstadti felkelés leveréséhez használt bolsevik ágyúk torkolattüzében. Egyrészt, hogy a szocialista forradalom majd a legfejlettebb tőkés országokban győz, mert ott a termelőerők széttörik a kapitalista termelési viszonyok bilincseit. Ehelyett a bolsevik államcsíny sikeresen megtapadt egy olyan országban, ahol elpusztultak a termelőerők és szétestek a termelési viszonyok. A legmagasabb faóriás helyett a leggyengébb csemete esett áldozatul a bolsevik fejsze csapásainak. Másrészt nem lett semmiféle szabadság, hanem helyette szárba szökkent egy embertelen rendszer, amelyik elpusztította a munkásosztály ortodox marxista, anarchista, vagy reformer szocialista pártjait. A munkás nevében felépülő kommunista pártdiktatúra eltaposta a szabadságot. Ez a szocializmus ellentmondásos eszméjének egyik legnagyobb tragédiája.

Lenin azt mondta: szovjethatalom + villamosítás = kommunizmus. Kronstadt azt üzente: komisszárokrácia + kivégzőosztag = bolsevizmus.

A kronstadti szocialista tengerészek, katonák és ipari munkások kétségbeesett felkelésének kudarca nemcsak a múlt rettenetes tanulságait hordozza, hanem óvatosságra intő felkiáltójel a jövő számára is.