BEVEZETÉS

A 1956-os forradalom, a társadalom lázadása a sztálinista kommunizmus és a szovjet elnyomás ellen a magyar történelem kimagasló pontja. Noha a felkelés sikertelen volt és a szovjet csapatok brutálisan elfojtották, az események, amik Közép- és Kelet-Európa (KKE) eme kicsiny országában kibontakoztak, kétségkívül világraszóló jelentőségűek voltak. Eltekintve a kommunista hatóságok egyes intézkedései által kiváltott, elszórt és helyi jellegű megmozdulásoktól (Berlin, Plzen, 1953) az 1956-os magyarországi forradalom volt az első nemzeti méretű, nyílt és teljes elutasítása mindannak, amit a sztálinizmus jelentett azokban az országokban, amelyeket a második világháború után beillesztettek a szovjet birodalomba.

Az elégedetlenség kitörését a magyar társadalomban kiváltotta a történelmi jelentőségű szovjetunióbeli olvadás kezdete és a poznani munkásfelkelés. Nem múlt el észrevétlenül a Szovjetunió Kommunista Pártján (SZKP) belüli hatalmi harc és az egész kommunista blokk pártvezérei közötti növekvő bizonytalanság. Ahogy Tocqueville-től tudjuk, a forradalmak sokkal inkább akkor jelentkeznek, amikor az elnyomó rendszer reformokat kezd bevezetni és a nép rájön, milyen rossz volt a sorsa korábban.

Noha a magyar forradalmat 1956 novemberében kegyetlenül elfojtották, ez mindörökre megváltoztatta a történelem menetét a kis ország számára. A teljes sztálinista restaurációt még az újjászervezett kommunista párt újdonsült vezetői is lehetetlennek tartották. Kádár János, a bábrendszer vezetője nem bizonyult minden tekintetben a Szovjetunió bábjának. Néhány évi elnyomás után a párt elkezdte tervezni, majd bevezetni a merev parancsgazdaság alapvető reformjait.

Az új gazdaságirányítási rendszer, amit céltudatosan kevéssé feltűnő módon új gazdasági mechanizmusnak (ÚGM) kereszteltek el, felszabadította a vállalatok kötötti kapcsolatokat anélkül, hogy föladta volna a szocializmus alapvető vonását, a termelőeszközök uralkodó állami tulajdonát. A reform megszüntette a fizikai tervmutatókkal dolgozó kötelező tervutasításos rendszert, bevezette a pénzügyi szabályozást (habár rendkívül egyedi, szinte testre szabott formában), teret engedett a fogyasztó önállóságának és részlegesen helyreállította a munkaerő piacát. De a reformok legfontosabb jellegzetessége az, hogy túlélték a prágai tavaszt 1968-ban. Leszámítva a jugoszláv piaci modellt, a magyar ÚGM volt az egyetlen sikeres reform az egész szovjet térségben amelyik fennállt a rendszer végéig anélkül, hogy közben az elfajzás bármiféle visszafordíthatatlan lépésére sor került volna.

Húsz évet meghaladó liberalizálás az életszínvonal jelentős emelkedését hozta a nép számára Magyarországon és hatást gyakorolt a politikára és a kultúrára is. Megszűnt a totalitárius rendszer; az emberek nagymértékben visszanyerték ellenőrzésüket magánügyeik fölött. Az utazás keletre csaknem teljesen szabaddá vált, nyugatra pedig sokkal kiszámíthatóbbá, mint korábban. Kádár jelszava az volt, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ez nyilvánvaló elmozdulást jelentett a sztálinista felfogástól, ami sokkal élesebb és kizárólagos módon fogalmazott: „aki nincs velünk, az ellenünk van”.

Természetesen az előrehaladás nem volt sima. Miután Lengyelországban 1981. decemberében bevezették a hadiállapotot, rengeteg keményvaluta betét távozott a Magyar Nemzeti Bank (MNB) számláiról. Szovjet pénzügyi támogatás a kudarcba fulladt afganisztáni katonai beavatkozás után nem érkezhetett. Magyarország a következő évben csatlakozott az IMF-hez és a Világbankhoz és új reformokba kezdett, amelyek immár megengedték a kis magánvállalatok és a részben külföldi tulajdonú vegyesvállalatok alapítását.

Amikor Gorbacsov elindította a felvilágosodást (glasznoszty) és az átépítést (peresztrojka) 1985 után, a magyar kommunista vezetők hamar felfigyeltek erre. Néhányan közülük felismerték, hogy ez lehetőséget teremtett még fontosabb piaci reformok bevezetésére. Noha ezek a reformok megálltak az állami tulajdon kapujában, de további liberalizációhoz, sőt a verseny megjelenéséhez vezettek. Közéjük tartozott a kétszintű bankrendszer létrehozása 1987-ben, a személyi jövedelemadó és az általános forgalmiadó bevezetése 1988-ban, az állami cégek vezetőinek választása stb. Ezeket a lépéseket az egyre kevésbé fenntartható, folyamatosan növekedő és csőddel fenyegető külföldi adósság előli menekülés alapozta meg. Ebben a rövid tanulmányban a magyarországi gazdasági és politikai átmenet elmúlt harminc éves történetét elemzem. Ez a meglehetősen hosszú történelmi korszak három szakaszra osztható, amelyek érdekes módon szinte tökéletesen egybeesnek a naptári évtizedekkel. Az első szakasz, amelyik az elmúlt évszázad végéig tartott, a gyors reformok és az intézményépítés kora: Magyarország ekkor sikeresen bevezette azoknak a szerkezeti reformoknak a legtöbbjét, amelyek elengedhetetlenek egy olyan kicsi és nyitott gazdaság számára, amelyik föl akar zárkózni a nyugati termelékenységhez és életszínvonalhoz.

A második szakasz, 2001 és 2010 között, a romlás (deterioration) évtizedeként írható le. A szerkezeti reformok megtorpantak, a felemelkedő politikai osztály úgy gondolta, hogy nemcsak lehetséges, hanem kívánatos is a költségvetési fegyelem feladása. Ahogy közeledett az EU-belépés időpontja (2004), a növekvő nyugati támogatások lehetővé tették a szakszerű gazdaságpolitika feladását. Pazarló túlköltekezés párosult egyre szélesedő korrupcióval. A nagy visszaesés (Great Recession) már sebezhető gazdasági helyzetben találta Magyarországot; így az amerikai Lehman Brothers bankház bukása (2008. szeptember 15.) után egy héttel a kormány rákényszerült arra, hogy pénzügyi segítségért folyamodjon az EU-hoz, az IMF-hez és a Világbankhoz.

A harmadik szakasz a 2010-2020 közötti évtizedet öleli fel. Ez kétségkívül a szétesés (decay) kora. Nemcsak a szakszerű gazdaságpolitika szűnt meg teljesen, hanem Orbán Viktor populista-nacionalista rendszere lerombolta a jogállamot (Rechtsstaat), felszámolta a képviseleti demokrácia összes fontos intézményét. A korrupció és a lopás hivatalos kormánypolitika rangjára emelkedett. Végül, de nem utolsósorban az önkényuralmi rendszer, miközben óriási mértékű hasznot húzott az EU támogatásaiból, hozzákötötte magát Kínához és Oroszországhoz, céltudatosan aláásva az EU egységét és biztonságát. Kialakult Magyarországon egy új oligarchia a miniszterelnök körül, amelyik bekebelezte a magyar államot (state capture) és beásta magát minden lehetséges demokratikus változás ellen. Az új rezsim büszkén hívja magát az „illiberális demokrácia” megtestesülésének, prototípusává vált a populista-nacionalista rendszereknek és követőkre talált Lengyelországban, Törökországban és Közép-Ázsia országainak többségében. Mivel a jogállam a gazdasági felzárkózás abszolút nélkülözhetetlen feltétele, így bizonyos, hogy a mai magyarországi állapotok akadályát képezik a fejlődésnek és a felzárkózásnak.

FEJLŐDÉS (1990-2000)

Magyarországot sokan követendő modellnek tekintették nemcsak politikai, hanem gazdasági teljesítmény alapján is az átmenet első évtizedében. Noha a többpárti demokráciába történő békés átmenet csaknem tökéletesen sikerült és sokan a legjobb gyakorlatként említették (pl. Tőkés, 1996), a gazdasági reformok jól összecsiszolt rendszere, amiket az első két demokratikus kormány vezetett be, úgyszintén elnyerték a nemzetközi közvélemény elismerését.

Az átmenet története megtanított bennünket arra, hogy a kiinduló feltételek (initial conditions) sokat számítottak (Balcerowicz, 1995). Ebben a tekintetben Magyarország szerencsés helyzetben volt. A gazdaság részleges piacosítása az ÚGM révén nemcsak azt eredményezte, hogy az ország külkereskedelmének felét már a nyugattal bonyolította le, hanem ami még fontosabb, figyelemre méltó változást hozott a piaci kultúrához való hozzáállásban is. Vezetők tízezrei nemcsak állami vállalatoknál, hanem kis magáncégeknél is elsajátították a tőkés piacgazdaság szempontjából alapvető működés képességeit. A piaci viselkedés és a demokrácia iránti nyitottság valószínűleg jelentős mértékben hozzájárult a viszonylag sima, békés és megegyezéses átmenethez (Kornai, 2008).

Az átmenet első nyolc éve alkotta meg a dicsőséges évtized lényegét. Az első demokratikusan megválasztott kormány rendkívül fontos kínálat oldali reformokat vezetett be. Ezek közül a legfontosabb az alábbiak:

1. A kormány megalakulása után átalakította az Állami Vagyonügynökséget (ÁVÜ) a privatizáció előrehaladása végett. Óriási jelentőséget nyert az, hogy Magyarország elkerülte a tömeges privatizáció buktatóit, amelyek oly sok kárt okoztak azokban az országokban, ahol ezeket alkalmazták.
2. Magyarország a privatizáció hagyományos módszereit választotta: az állami vállalatok ellenőrző pakettjét eladta jó hírű szakmai befektetőknek, akiknek a többsége elkerülhetetlenül külföldi volt. Rövid időn belül óriási mennyiségű külföldi működőtőke-beruházás áramlott a hazai gazdaságba. 1991-1996 között Magyarországra került az összes KEE-befektetés fele.
3. Zöldmezős beruházások mellett hatalmas mennyiségű új tőke érkezett a korábbi állami vállalatokba is, ami elősegítette azok modernizálást és feltőkésítését. Ez lehetővé tette, hogy sok korábban állami vállalat túlélte a kapitalista piacgazdaságba való átmenet nehézségeit.
4. Hatalmas mértékű külföldi adósság és a fizetésképtelenségre felszólító szirénhangok ellenére a kormány a pénzügyi csőd elkerülését választotta. Ez igen pozitív döntésnek bizonyult, mert ellenkező esetben a csőd hosszú időre megállította volna a privatizációt és a működőtőke beáramlását.
5. Tömeges privatizáció és reprivatizáció helyett a kormány kárpótlási jegyek kibocsátását határozta el, ezeket pedig különböző csoportoknak adta át. A törvény nemcsak azokat jogosította fel kárpótlási jegyek átvételére, akik a kommunizmus idején vagyonukat vesztették el, hanem azokat is, akik üldöztetésben részesültek a kommunizmust megelőzően és az alatt.
6. Az eljárás erőteljesen csökkenő hozadékú volt, így a kibocsátott jegyek a jogosultakat csak jelképes mértékig kárpótolták. A társadalom üdvözölte az üzenetet: mindenki szenvedett a fasizmus és a kommunizmus idején, nagyobb kárpótlás egyeseknek növelte volna az összes többi terhét.
7. Kis és közepes méretű magánvállalkozások (KKV) tizezrei jöttek létre és kaptak támogatást a privatizációs folyamat eredményeképpen. Kisméretű üzemegységeket kiemeltek a korábbi nagy, bürokratikus állami vállalatok keretei közül, amiket a dolgozók kedvezményes hitelekkel vehettek meg.
8. Az Antall-kormány jó minőségű törvényeket alkotott (másokat kijavított) a kínálati oldali alkalmazkodás ösztönzése végett. Legjelentősebb ezek közül a privatizációról, a csőd- és felszámolási eljárásról, a kereskedelmi bankokról, az értékpapírok kereskedelméről, a tőzsdéről, a számvitelről, a veszteségek elszámolásáról stb. hozott törvények voltak. (Részletesebb elemzés található erről: Bokros 2014, 2015 munkáiban.)

A kínálati alkalmazkodást elősegítő gyors és minőségi lépések viszonylag sima és kiegyensúlyozott átmenetet eredményeztek különösen a KKE-térség többi országához viszonyítva. A GDP reálértékben mindössze négy évig csökkent és az összesített visszaesés nem haladta meg a 20%-ot. Az infláció megugrott, de a 30%-ot mindössze egyetlen évben haladta meg (1991). A munkanélküliség 12%-ra nőtt és viszonylag hosszú ideig kétszámjegyű maradt. (Nyilvánvalóan a privatizáció rövid távú hatása a fölösleges munkaerő elbocsátása volt, hiszen a legtöbb állami vállalatban a veszteség éppen a túlfoglalkoztatottság és az alacsony termelékenység következménye volt.) Az átmeneti (transzformációs) válság minden jelensége megfigyelhető volt Magyarországon is, de jóval kisebb mértékben, mint a többi KKE-országban.

Volt azonban egy fontos terület, ahol az első demokratikus kormány nem végezte el szükséges házifeladatát: újra meg újra elhalasztotta a költségvetési kiigazítást. Néhány kori és bátortalan lépés után, amelyek 1991 őszén kiváltották a taxisok blokádját, a kormány meghátrált és többé nem mert kezdeményezni semmiféle jelentős lépést a jövedelmek költségvetési újraelosztása és szociális támogatások tekintetében, amelyek korábban a „koraszülött jóléti állam” jelzőt biztosították Magyarországnak.

Az igazság pillanata 1994 tavaszán, a második demokratikusan megválasztott kormány hivatalba lépésének idején érkezett el. Ez balközép koalíció volt, amiben az uralkodó szerepet az átépített szocialista párt játszotta. Ez utóbbi, noha abszolút többséget szerzett a választásokon, szövetségre lépett a liberális Szabad Demokraták Szövetségével (SZDSZ). A nemzetközi tőkepiacok az év második felében elkezdtek spekulálni azon, hogy miként terjed majd tovább a világban a fizetésképtelenség. Az 1994. decemberében kitört mexikói tequila-válság után csak idő kérdése volt, mikor következik Magyarország.

„A stabilizációs programot, amelyet 1995. március 12-én egy rendkívüli kormányülés után jelentettünk be, szándékosan úgy alakítottuk ki, hogy annak bevezetése gyorsan javítsa a pénzügyi egyensúlyt anélkül, hogy a gazdaságot újra mély recesszióba taszítaná. Célunk az volt, hogy széttörjük azt a húsz éves ördögi kört, amely szerint vagy nem túl magas növekedést mutatott fel a magyar gazdaság miközben gyorsan romlott pénzügyi egyensúlya, vagy helyreállt az egyensúly, de a közben a gazdaság stagnált, vagy teljesítménye visszaesett.” (Bokros, 1988, 250-251.oldalak)

A fentiek tükrében a stabilizációs program elemei a következők voltak:

1. Azonnali 9%-os forintleértékelés az egyensúlyi árfolyam elérése végett. Még fontosabb, hogy az MNB bevezette a csúszó leértékelés politikáját, előre bejelentett és egyre kisebb havi lépésekkel.
2. 8%-os ideiglenes vámpótlék bevezetése a GDP másfél százalékának megfelelő költségvetési többletjövedelem beszedése végett. A vámpótlék mértéke minden fél évben 2% ponttal csökkent, így két év alatt megszűnt. Ez tovább erősítette a gazdaságpolitika kiszámíthatóságát.
3. Miközben a valuta leértékelése mindenkit érint, a vámpóték alkalmazható szelektíven. 1995-ben a vámpótlék megfizetése alól mentesült az energia behozatala a magasabb infláció elkerülése érdekében. Nem terhelte vámpótlék a kivitel közvetlen importelemeit és a gépek behozatalát sem.
4. Az intézkedéseknek ez az összeállítása hozzájárult az export 8%-os növekedéséhez és az import 4% csökkenéséhez ugyanabban az évben. 1995-ben a külkereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg látványosan javult; a folyó mérleg hiánya az előző évi 9,5%-ról 5,7%-ra csökkent.
5. Több intézkedés történt, ami nem csupán megszorító jellegű volt, hanem a hazai társadalom különböző rétegei közötti tehermegosztás egyenlőbbé tételét célozta. A szociális támogatásokat a legkisebb jövedelműekre összpontosítottuk, díjköteles lett néhány nem életmentő gyógyítási szolgáltatás és bevezettünk egy jelképes mértékű felsőoktatási tandíjat.
6. A kormány egyik legtöbb vitát kiváltó intézkedése volt a reálbérek jelentős csökkentése a hazai munka nemzetközi versenyképességének növelése végett. Noha az IMF a stabilizációs programot emiatt heterodoxnak minősítette, ez eredményes volt. A reálbérek átlagban 11%-kal, a közszolgáltatások területén 16%-kal csökkentek.
7. Ezt úgy értük el, hogy folyamatosan tárgyaltunk a szakszervezetekkel. A munkavállalók elfogadták a névleges béreknek az inflációnál jóval alacsonyabb mértékű emelését, mert világossá tettük, hogy minél magasabb a bérnövekedés, annál nagyobb lesz az árak emelkedése is. A szakszervezetek becsületére legyen mondva, hogy elfogadták ezt az érvelést, így nem voltak sztrájkok és tüntetések Magyarországon.
8. A program egymással jól összehangolt intézkedései nyomán a magyar gazdaság képes volt elkerülni a visszaesést, sőt mind 1995-ben, mind pedig 1996-ban másfél százalékos növekedést mutatott fel. A különleges program révén az ország sikerrel kitört a stop-go ciklusok ördögi köréből.

Volt két további lépés, amely szorosan véve ugyan nem tartozott a stabilizáció programjához, de érdemes megemlíteni, mert hozzájárult a magyar gazdaság fenntartható növekedéséhez. Az egyik a bankok és a közüzemek magánosítása volt, ami nemcsak a szóban forgó területek szolgáltatásai minőségének javítását eredményezte, hanem tetemes költségvetési bevételt is eredményezett. Fontos megemlíteni, hogy a gáz- és áramszolgáltató vállalatok privatizációjából származó óriási bevételt teljes mértékben a külföldi államadósság csökkentésére használtuk föl. Ez a mesteri húzás jelentősen hozzájárult a külföldi adósság csökkentéséhez és eloszlatott minden maradék félelmet a pénzügyi egyensúly esetleges felborulását illetően.

A másik kulcsfontosságú lépés a nyugdíjreform volt, aminek a bevezetésére – sok évi alapos előkészítő munka után – a második demokratikus kormány hivatali idejének utolsó évében került sor. A reform lényege a többpilléres nyugdíjrendszer létrehozása volt kötelező és önkéntes magánnyugdíjjal. Az ugrópont a tőkefedezeti pillérek kialakítása volt. A magánnyugdíj csak a munkaerőpiacra újonnan belépők számára vált kötelezővé, de mások is csatlakozhattak ehhez a pillérhez. A reform népszerűsége jól megmutatkozik abban, hogy több mint kétmillió foglalkoztatott így döntött. A reform sikere ugyanakkor megnövelte a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer átmeneti hiányát. Mint később látni fogjuk, ez jó ürügyet kínált a második Orbán-kormánynak ahhoz, hogy felszámolja a kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszert 2011-ben.

A múlt évszázad utolsó évtizedének második fele a magas ütemű, beruházásokkal fűtött, export vezérelt és pénzügyileg fenntartható növekedés aranykorának bizonyult. Nem tagadható, hogy ez nagyon kedvező feltételeket teremtett nemcsak a felzárkózás megkezdéséhez, hanem lehetővé tette, hogy Magyarország részt vegyen a NATO (1998) és az EU bővítésének (2004) első körében. A pozitív gazdasági és politikai erők jótékonyan egymást erősítették. A gyors talpra állás és a fenntartható fejlődés széleskörű várakozásai önbeteljesítő próféciának bizonyultak.

Persze nem volt minden rózsaszínű. A gyors átalakulásnak voltak vesztesei, akik vágyakoztak a „régi szép idők” biztonsága után. Sokan nem tudtak jól alkalmazkodni az új versenyhelyzethez, mert nem volt piacképes tudásuk. A privatizáció néhány esetben hatalommal való visszaélést és korrupciót mutatott, ami a bennfentes érdekek érvényesülését, meg nem érdemelt gazdagodást, végül politikai botrányokat eredményezett. Ez termékeny talajt kínált az ellenzéknek és a populista-nacionalista propaganda számára. A csalódások eme hulláma segített a Fidesznek megnyerni az 1998-as választásokat. Habár az új kormány jobbközép pártok koalíciója volt (a Fidesz akkor még nem volt élesen antiliberális), a gyülekező populista erők piac- és demokrácia-ellenes színezete már világosan megmutatkozott. Az első Orbán-kormány (1998-2002) megállított minden szerkezeti reformot, sőt megpróbálta némelyiket visszafordítani (így például a nyugdíjreformot). Szerencsére ezek az erőfeszítések sikertelennek bizonyultak. Az egyetlen komoly fordulatra a gazdaságpolitikában került sor. Két évig nagyjából folytatódott az előző kormány takarékos és felelős költségvetési politikája. Az ezredforduló után kibontakozó világgazdasági megtorpanásra (dot-com válság) és az Egyesült Államok elleni terrortámadások nyomán eluralkodó pesszimizmusra éles gazdaságpolitikai fordulattal igyekezett válaszolni. A fiskális alkoholizmus és a gazdasági populizmus az ezredforduló pillanatában kezdődött.

ROMLÁS (2001-2010)

A negatív irányú gazdaságpolitikai fordulat egyetlen mondatban összegezhető: a megelőzően követett (i) export által vezérelt, (ii) beruházásokkal fűtött, (iii) pénzügyileg fenntartható növekedés helyett az új stratégia a (i) fogyasztás által hajtott, (ii) eladósodással fűtött, (iii) pénzügyileg fenntarthatatlan növekedés volt. A romlás évtizede ezzel a büszkén vállalt új irányzattal fémjelezhető.

Az új kurzus jelképe a kétéves költségvetés bevezetése volt, ami 50%-os béremelést tartalmazott a köztisztviselők számára és elindított új költekező programokat, így például jelentős támogatást lakáshitelekhez. Ezzel egyidőben az MNB új elnöke feladta a monetáris stabilizáció utolsó elemét, a nemzeti valuta előre bejelentett mértékű csúszó leértékelését. A forint azonnal és nagymértékben felértékelődött, ami az importot jelentősen olcsóbbá tette. Szerencsére a megelőző hat évben komoly javulás történt a termelés hatékonyságában és az export termelékenységében, ami ezt az állam által okozott sokkot megemészthetővé tette a gazdaság számára.

Populista és népszerű intézkedései ellenére a Fidesz elvesztette a következő választást 2002-ben. Fontos emlékezni arra, hogy miért. Ahelyett, hogy ígéretet tettek volna az összehangolt gazdaságpolitikához való visszatérésre, az ellenzéki szocialisták még több költekezést ajánlott a hangzatos „jóléti rendszerváltás” programja keretében. Részükről ez nem egyszerűen kampányfogás volt, hanem komolyan gondolták és elkezdték megvalósítani, mihelyt hatalomra jutottak.

1. Medgyessy Péter koalíciós kormányának (2002-2004) kibővített populista gazdasági programja az alábbi módon összegezhető: A megelőző kormány által végrehajtott 50%-os köztisztviselői béremelést az új kormány kiterjesztette a közalkalmazottakra. Mivel ez a csoport négyszer nagyobb, ez a lépés azonnal óriási költségvetési hiányt okozott. (A gyógyításban dolgozók ennél többet akartak és sztrájkoltak.)
2. A minimálbért adómentessé tették. Egy átmeneti gazdaságban ennek az a nyilvánvaló eredménye, hogy nő az adóelkerülés és az adócsalás. Sok alkalmazott ezután papíron csak a minimálbért kapta, fizetése többi részét pedig zsebbe.
3. A lakásvásárláshoz és -építéshez elnyerhető nagyvonalú támogatásokat az új kormány kénytelen volt némileg csökkenteni az óriási költségvetési hiány nyomán. Viszont kiengedték a szellemet egy másik palackból.
4. A lakosság elkezdte felvenni a devizaalapú jelzáloghiteleket azért, hogy előnyre tegyen szert a devizákhoz kapcsolódó alacsonyabb kamatokból. Az árfolyamkockázatot azonban teljes mértékben a hitelfelvevők viselték. Ez időzített bombának bizonyult (lásd később).
5. A Medgyessy-kormány bevezette a 13. havi nyugdíjat annak ellenére, hogy mindenki évente csak 12 hónapig fizetett korábban nyugdíjjárulékot. A propaganda kizárólag arról szólt, hogy mit „érdemelnek” a nyugdíjasok, nem pedig arról, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjpillér mit képes fizetni.
6. Mindezen intézkedések és egyéb gátlástalan költekező programok azonnal ikerhiányt eredményeztek, vagyis mind az államháztartás, mind pedig a folyó fizetési mérleg hiányát. Sem a magánszektor, sem az állam nem volt képes fedezni túlköltekezését saját megtakarításaiból.
7. Medgyessy és utóda bevezette azt, amit gazdasági ciklust erősítő, tehát pro-ciklikus gazdaságpolitikának nevezhetünk. Mivel a gazdaság teljes kapacitáskihasználtsággal működött, a költségvetési ösztönzés nem a növekedést gyorsította, hanem az inflációt, serkentette a behozatalt és elrontotta az ország külső és belső pénzügyi egyensúlyát.
8. A fenntartható fejlődés délibábját egy időre felmutatták a megnövekvő EU-támogatások. Ráadásul 2004-2008 a világméretű fellendülés időszaka volt, ami sok kormány (beleértve a német és francia kormányokat) számára lehetővé tette, hogy büszkén csaknem teljesen elfelejtkezzenek a költségvetési felelősségről.

Időközben azonban Magyarországot elöntötte egy mély politikai válság nem sokkal a 2006-os országgyűlési választások után. Ezen túlmenően három félénk reformlépés ellen az egyre vadabb és populistább ellenzék sikeres népszavazást kezdeményezett. A három téma a (i) háziorvosi vizitdíj, a (ii) kórházi ápolások napidíja és a (iii) tandíj voltak. (Ez utóbbit – mint láttuk – 1995-ben vezették be.) A 2008 márciusában tartott népszavazás mindhármat elutasította és a kormány még aznap éjjel visszavonta azokat. A magyar állam hajója kormányozhatatlanná vált és tehetetlenül sodródott a válság felé. A formálódó világgazdasági és pénzügyi válságban a 7%-os folyó fizetési mérleg hiány és az ennek megfelelő nagymértékű külföldi kölcsönfelvétel fenntarthatatlannak bizonyult. A kérdés nem az volt, hogy lesz-e csőd, hanem csak az, hogy mikor következik be.

Ahogy már korábban említettem, a magyar kormány kénytelen volt nemzetközi segítségért folyamodni mindössze egy héttel a Lehman Brothers bankház bukása után. 20 milliárd eurót mozgósított az Európai Bizottság (EB), az IMF és a Világbank. Sok habozás után a miniszterelnök lemondott és helyére lépett a technokrata Bajnai Gordon a kormány hivatali idejének fennmaradó egy évére. Bajnai hozzáértőnek bizonyult és sikeresen stabilizálta a gazdaságot. Az állami foglalkoztatásban befagyasztották a béreket, eltörölték a 13. havi bért és nyugdíjat, a családi pótlék nem nőtt, a lakástámogatások pedig csökkentek. A nyugdíjkorhatár 65 évre emelkedett és a kormány fontolgatta egy piaci értékkel arányos ingatlanadó bevezetését. Sajnos a rövid életű technokrata kormánynak nem volt sem ideje, sem politikai támogatása reformokat bevezetni. A pénzügyi stabilizáció azonban nagy eredmény.

Talán fölösleges megjegyezni, hogy a megszorító intézkedések nem voltak népszerűek és a bevezetésük szükségességét körülvevő értelmi ködöt tovább fokozta az ellenzék felelőtlen propagandája. Ennek következtében sok szavazó előre érezte, hogy a Fidesz visszajön a hatalomba a 2010-es választások után. Kevesen várták azonban a populista-nacionalista Fidesz kétharmados győzelmét és azt, hogy győzelme után azonnal megkezdi az alapvető jogállami intézmények és a liberális demokrácia lebontását. Elemezve a párt 2009-ben megjelent választási programját semmi jel nem mutatott arra, hogy a Fidesz egy új rezsimet kíván létrehozni, pláne nem valamit olyasmit, amit később büszkén „illiberális demokráciának” nevezett el. A program elfödte a valódi szándékot a szűken gazdasági természetű kérdések vonatkozásában is. Miközben joggal ostorozták a szocialista kormányt azért, mert mély válságba sodorta az országot, nem volt semmi a programban, ami a további pénzügyi stabilizációra utalt volna. Ehelyett részletesen leírta a tervezett népjóléti intézkedéseket. A program jelentős adócsökkentést és -egyszerűsítést ígért (így söralátét méretű adóbevallást) és kívánatosnak hirdette meg az euró bevezetését. Egy évtized múltán mindenki számára világos, amit józanul már akkor is sejteni lehetett, hogy a program tele volt rózsaszín és megvalósíthatatlan javaslatokkal és ígéretekkel, amelyeket ráadásul sohasem szándékoztak betartani. Így kezdődött a „nagy hazugság” Magyarországon.

Mély gazdasági és pénzügyi válságban felelős politikai szereplők magatartása még jobban számít, mint sima vitorlázás idején. Kevesen nőttek föl a feladathoz. A Fidesz szélsőséges populistává lett, a szocialista párt pedig aktívan segítette a kétharmados győzelemhez.

Ez nagyon fontos megjegyzés. A 2010-es választások idejére Magyarország politikai tájképe alapvetően megváltozott. Egy új szélsőjobboldali, fasiszta párt alakult meg 2003-ban , de nem sikerült bejutnia az országgyűlésbe a 2006-os választásokon. Viszont az év őszén erőteljesen részt vett a zavargásokban. Számukra a miniszterelnök titkos beszédének nyilvánosságra kerülése kiváló alkalom volt arra, hogy nevük ismertségét és pártjuk elismertségét megnöveljék. A 2010-es választások előtt a szocialisták úgy döntöttek, hogy elhatárolják magukat korábbi szövetségesüktől, az SZDSZ-től; ez utóbbi viszont választási szövetséget kötött az MDF-fel. Annak érdekében, hogy növelje szavazatainak és parlamenti helyeinek számát, a Szocialista Párt együttműködött a Jobbikkal és közösen akadályozták az SZDSZ-MDF pártszövetség jelöltjeinek regisztrációját. Az „árulás” oly mértékben sikeres volt, hogy az MDF-SZDSZ pártszövetségnek nem sikerült bejutnia a parlamentbe és hiányuk azt eredményezte, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerzett. Mérlegelve a történelmi felelősséget, fontos emlékezni arra, hogy a szocialisták nem pusztán mély gazdasági és pénzügyi válságba hajtották az országot, hanem legutolsó kormányzati cselekedetükkel aktívan hozzájárultak a Fidesz elsöprő győzelméhez. A Fidesz kétharmada azután lehetővé tette a demokrácia lebontását Magyarországon (Bokros, 2019). Kétség nem fér hozzá, hogy ez képviseli a politikai rendszerváltás egyik legtragikusabb és leginkább visszataszító mozzanatát az elmúlt harminc év történelmében. A fordulat után megkezdődött a szétesés évtizede.

SZÉTESÉS (2010-2020)

Nem demokratikus rendszereket a hatalmi politika elsődlegessége jellemzi. Orbán Viktor második kormánya által bevezetett, majd a harmadik és a negyedik által tovább kiterjesztett illiberális önkényuralom pontosan ilyen rendszer. Egy szorosan összefűzött oligarchia politikai és személyes érdekei határozzák meg nemcsak a politikai intézmények, hanem a gazdaság, a társadalom, a jog, a kultúra és az erkölcs intézményeinek formáját, tartalmát és hatókörét is. Ebben az értelemben a posztkommunista rendszerváltás teljes visszafordításának vagyunk szemtanúi, ama modernizációs folyamat megfordításának, amelynek keretében a gazdaság és a társadalmi élet más fontos szférái visszanyerték autonómiájukat, viszonylagos függetlenségüket.

Ha a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet joggal nevezhető fejlődésnek, akkor ez a fejlődés nyilvánvalóan visszafordult Magyarországon az elmúlt évtizedben. Hatalmi politika, nyers személyes érdekek és durva ideológia ismét felülkerekedtek a gazdaságon, a társadalmon, a kultúrán és az erkölcsön. A modernizáció szétesése, amit az átmenet intézményépítő folyamatainak erőszakos visszafordítása fémjelez, nyilvánvaló visszatérést jelent a premodern, antimodern világhoz.

A jogállam felszámolása

Mihelyt átvette a hatalmat, az Orbán-kormány elsöprő módon hozzákezdett a magyarországi jogrend átszabásához. Uralmának első évében sok került 356 törvény meghozatalára, vagy korábbiak átírására. Ezek közül a legfontosabb az új alkotmány előkészítése és elfogadása volt, ami a nyilvánosság és a parlamenti ellenzék teljes kizárásával történt. Az új alkotmányt, amelyet a Fidesz-nyelv német mintára „Alaptörvénynek” nevezett el, a parlament 2011. április 25-én, tehát alig több, mint egy évvel, 2011. április 25-én fogadott el. Az alaptörvény 2012. január elsején lépett életbe.

Ez az írás azonban nem alkotmányos kérdésekről kíván szólni. Ezért elegendő csak két dolgot jelezni, ami a szétesés mértékét tükrözi. Az egyiket kifejezi az új alaptörvény nyelve, sőt címe: ahelyett, hogy a köztársaság alaptörvénye lenne, „Magyarország alaptörvénye” címet viseli. Az állam korábbi hivatalos nevének helyettesítése az ország nevével végigvonul az egész szövegen, mintha a kettő azonos lenne. De a torzítás nem véletlen, hanem világos célt szolgál: a rezsim mindig igyekszik azonosítani magát az egész országgal.

Másodsorban az Alaptörvény, amelyet a kormány eredetileg „gránit szilárdságú” alkotásnak nevezett, és úgy vélte, hogy hosszú ideig nem módosul, már kilenc alkalommal változott az elmúlt évtizedben. Minden egyes alkalommal a módosítást egy hét, vagy annál rövid idő alatt megtárgyalta és elfogadta az országgyűlés. Ha egy kormány képes ilyen durván figyelmen kívül hagyni nemcsak a társadalmat, hanem a törvényhozást is, ez önmagában rengeteget elmond arról, hogy milyen mélyre süllyedt a parlamentáris demokrácia.

A legfontosabb intézkedések, amelyek a jogállamra jellemző fékek és egyensúlyok rendszerének felszámolását eredményezték, a következők:

1. A sajtószabadság erőteljes korlátozására az elsők között, már 2010. júniusában sor került. A kormány néhány hetilap és internetes portál kivételével megsemmisítette az összes kritikus hír- és véleményforrást. Ma minden napilap és televíziós csatorna a kormány utasításait követi. A független rádióadókat zaklatják (Klubrádió) és felszámolják (Tilos Rádió).
2. Az Alkotmánybíróság hatásköre a lehető legszűkebb körre van korlátozva, többé nem képes a társadalmi élet fontos területeiről ítéletet alkotni, még ha lenne is ilyen szándéka. De régóta nincs, hiszen már minden tagját a Fidesz nevezte ki. Az AB megszűnt a kormány mindenhatóságát bármilyen módon korlátozni képes fék és ellensúly lenni.
3. Arányos képviselet helyett a választási rendszer alapvetően az egyéni választókerületeken alapul, ahol a győztes mindent visz, ráadásul még a győztes párt is kap bónuszt. Az ellenzéki pártok ezért rákényszerülnek közös jelöltek állítására minden választókerületben, ha nyerni akarnak.
4. A köztársaság, a Számvevőszék, a Kúria elnökei Fidesz kinevezettek. A legfőbb ügyész és az ügyészség teljesen alárendelt a kormánynak, ezért visszautasít minden vizsgálatot, amit kormányzati korrupció gyanújával kezdeményeznek. Hazánk nem tagja az új Európai Ügyészségnek sem.
5. A bíróságok függetlenségét jelentősen csökkentette az Országos Bírói Hivatal (OBH). Ennek vezetője, természetesen újabb Fidesz-kinevezett, saját hatáskörben áttehet ügyeket egyik bíróságról a másikra és maga állapíthat meg jutalmakat és büntetéseket az egyes bírák számára, stb. Ezzel az igazságszolgáltatás, mint hatalmi ág függetlensége elveszett.
6. Az MNB és a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) vezetői Orbán személyes csatlósai, akik mindig hűen követik gazdájuk akaratát. Mindkét intézmény elvesztette önállóságát, egyik sem teljesíti törvényben előírt feladatát. Egyik sem számít féknek és egyensúlynak többé a gazdaság irányításában.
7. A kormány létrehozott egy központosított hivatalt a közoktatás irányítása és ellenőrzése végett (KLIKK). Tanítók és tanárok kinevezése ma kizárólag ennek a hivatalnak a kényétől és kedvétől függ. Az iskolák gazdálkodási önállósága nullára csökkent, a települési önkormányzatok iskolateremtő és iskolafenntartó szerepe kevés kivétellel megszűnt.
8. A tanszabadság jelentős korlátozását mutatja az, hogy az Orbán-kormány elüldözte Budapestről a Közép-Európai Egyetemet (CEU), meghívta a kínai Fudan egyetemet, amelynek az állam fedezi minden költségét. Szűk magánérdekeket megtestesítő álkuratóriumok alá helyezte az állami egyetemeket, felszámolta az Színház- és Filmművészeti Egyetemet.

Ezek csak kiragadott példái annak, hogy az Orbán-kormány miként nyomult be a társadalmi életnek azokra a területeire, amelyek jogállamban önállóak, vagy függetlenek kellenek, hogy legyenek a végrehajtó hatalom minden kemény kezű beavatkozásától. Azonban ez a néhány példa is szemléletesen megmutatja, hogy a szabadságelvű népuralom (liberális demokrácia) és az intézményi fékekkel és ellensúlyokkal működő jogállam megszűnt létezni Magyarországon.

Annak ellenére, hogy a NATO és az EU tagja, Magyarország többé nem működőképes parlamenti demokrácia. Az illiberális demokrácia fából vaskarika. A jogállami intézményeket, a fékek és ellensúlyok egész rendszerét felszámolták. A demokrácia homlokzata lehet, hogy fennmaradt, de az intézmények üres kagylóhéjak, amelyek nem teljesítik feladataikat és nem képesek alátámasztani a jogállamot. Valójában a jogot újfent alárendelték a személyes érdekek elsőbbségét megtestesítő hatalmi politika szeszélyes és napi követelményeinek. Ez döbbenetes hasonlóságot mutat a korábbi kommunista rendszerrel, ahol a törvényhozás és jogalkalmazás a hatalmi politika szolgálóleányává silányult (ancilla politicae). Magyarország politikai, gazdasági, sőt kulturális élete is egyre inkább egy hataloméhes és korrupt oligarchia markába került. Nem csoda tehát, hogy rendre elmarad a többi közép- és kelet-európai országtól versenyképesség és felzárkózás vonatkozásában.

A gazdaság intézményi szétesése

Tekintettel a kedvezőtlen, sőt tovább romló jogi és politikai környezetre, nem meglepő, hogy a piac intézményi is jóvátehetetlen károkat szenvedtek. Autoritáriánus rezsimek dönthetnek úgy, hogy a jogállam bizonyos intézményeit megőrzik annak érdekében, hogy gazdaságuk azért fejlődjön és virágozzék. Ez azonban ritkán fordul elő és rövid ideig tart. Magyarországon a virágzó piaci gazdaság nem élte túl a kormány támadásait.

A legfontosabb intézkedések, amelyek hozzájárultak a piaci intézmények felszámolásához, vagy súlyos eltorzításához, az alábbiakban foglalhatók össze:

1. Az Orbán-kormány felszámolta a kötelező magánnyugdíj-pénztárakat már 2010-2011-ben, visszafordítva ezzel az átmeneti szerkezeti reformok egyik legalapvetőbb és legjelentősebb lépését. Négy mozzanat kívánkozik kiemelésre. Először, a kormány az egész műveletet zsarolással kezdte: a pénzügyminiszter kijelentette, hogy aki nem lép vissza a felosztó-kirovó rendszerbe, az elveszti várományát az állami nyugdíjra annak ellenére, hogy évekig fizette járulékát a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe. Másodszor azok kényszerültek cselekedni, akik tagjai akartak maradni a magánnyugdíj pénztáraknak, nem pedig azok, akik elfogadták a kormány ajánlatát. Harmadszor a magánnyugdíj-pénztárak által már felhalmozott nyugdíjcélú megtakarításokat a kormány elkobozta. Ez az összeg a GDP 12%-ra rúgott. Negyedszer a bevont állami kötvényeket a kormány nem teljes mértékben az államadósság eltörlésére, hanem azok fedezetével többlet folyó kiadásokat eszközölt, nem törődve a társadalombiztosítás implicit adósságának jelentős felszaporodásával sem.
2. A kormány átfogó államosításba kezdett, különösen azokon a területeken, ahol (i) magáncégek nem tudnak kilépni a piacról, (ii) nincs vagy egészen kicsi az exportképességük és (iii) állandó, nagyon stabil jövedelemmel rendelkeznek. Ezek az ágazatok elsősorban a közüzemek és a bankok. A két terület vállalatai 2010-ben a korábbi magánosítás eredményeképpen döntő többségükben külföldi szakmai befektetők tulajdonában voltak. A kormány az államosítást azzal indokolta, hogy ezek „stratégiai” területek, ahol a vállalatoknak nemzeti, sőt még inkább állami tulajdonban kell lenniük. Az államosítás négy jellemzőjét kell kiemelnünk. Egyrészt a kormány durván túlfizette a külföldi tulajdonosokat, akik boldogan adták el vagyonukat az indokolatlanul magas árakon. Másrészt a szabályozást a kormány azonnal megváltoztatta annak érdekében, hogy a közüzemi díjak maradjanak alacsonyak, sőt csökkenjenek. Harmadrészt az ártámogatás eltorzította a piacot, megsemmisítette az ösztönzést a hatékonyság növelésére, csökkentette a beruházásokat és aláásta a jövedelmezőség iránti érdekeltséget. Negyedrészt, ha egy vállalat veszteséges, akkor jóval könnyebb fejőstehénnek tekinteni, jóval könnyebb lopni belőle.
3. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna az adórendszert, az Orbán-kormány bevezetett egy sor szektorális különadót az állítólagos monopóliumok megbüntetése végett. A telekommunikáció, a bankok, a kiskereskedelem, a hálózatos infrastruktúra és a hirdetések áldozatul estek az illiberális rezsim szabályozó haragjának. A büntetőadók többsége azzal a céllal került bevezetésre, hogy kiűzze a külföldi tulajdonosokat; az adóemelés bevezető lépés volt az államosításokhoz. Két vonatkozás megemlítendő. Először az, hogy itt is a kommunizmus logikáját követték; ugyanezt tették a kommunisták a második világháború után. Másodszor, hogy a büntető jellegű szektorális adókat egyszerre alkalmazták a gyorsan terjedő és testre szabott pénzügyi támogatásokkal. Nyilvánvaló, hogy az eredmény jelentős piactorzítás, de éppen ez volt a cél: a virágzó szabad piac helyett a magánvállalkozókat arra ösztönözték, hogy a kormány kegyeit keressék vagy legalább úgy viselkedjenek, hogy elkerüljék azokat a büntetéseket, amelyek lerombolhatták volna megélhetésüket és vagyonukat.
4. Ugyanez a „furkósbot és mézesmadzag” megközelítés érvényesül az állam által irányított legnagyobb költségvetési forráselosztó rendszer működésében: a közbeszerzések során. Egyrészt a központi kormányzat befolyása rendkívül megnőtt az önkormányzatok kiüresítése nyomán. Másodszor az EU-támogatások mértéke olyan óriási, hogy még egy felelős és tisztakezű kormánynak is nehezére esne ezeket hatékonyan elkölteni. Harmadszor – a fentiek következtében – a közbeszerzések váltak az állami korrupció legfontosabb és leginkább látható melegágyává, ahol a rezsim csaknem mindig saját oligarcha barátait és csatlósait hozza ki győztesnek és ezzel azt az üzenetet küldi a vállalkozók felé, hogy csak akkor leszel sikeres, ha részese vagy az állam bekebelezését célzó korrupt gépezetnek. Végül nyilvánvaló, hogy az EU-támogatások vészes segélyfüggőséget hoztak létre, ami önmagában komoly piactorzító tényező. Még fontosabb, hogy az EU támogatásai a rezsimet pénzügyileg fenntarthatóvá teszik és maguk is hozzájárulnak a korrupció terjedéséhez.
5. Lehet, hogy döbbenetes állítás, de a jegybanki pénzpolitikát is a korrupció és a csalás vezérli. Az MNB az alapkamatot csaknem öt éven át túlzottan alacsonyan tartotta, beleértve a jelentős áremelkedést mutató időszakot is. A kinyilvánított cél a növekedés ösztönzése volt, ami újfent és ismét szükségtelenül pro-ciklikus hatást gyakorolt. A valódi cél azonban egészen más volt: előidézni és engedni a forint leértékelődését. A nemzeti valuta értékének csökkenése nyereséget termel a devizatartalékokon, ami két célt szolgált. Egyrészt a nyereségességet az MNB teljesen indokolatlanul a hatékonyság mércéjeként tolta föl. Másrészt világos jogi kötelezettsége ellenére a nyereség jelentős részét nem fizette be a költségvetésbe, hanem áttekinthetetlen alapítványokba fektette, kivonva a költekezést mind az országgyűlés, mind a társadalom ellenőrzése alól.
6. A kormánynak nincs szándéka csatlakozni az eurózónához pontosan azért, hogy tartósítsa eme korrupt pénzfelhasználási mechanizmus folyamatos működését. Természetesen a valódi célt elrejti a félrevezető kormányzati, populista-nacionalista propaganda. Sőt, mi több, a csatlakozást elkerülni nagyon könnyű: egyszerűen nem kell teljesíteni az euró bevezetéséhez szükséges követelményeket. Persze nagy árat fizetünk ezért, mert a forint folyamatosan veszít értékéből. Ez pedig gúnyt űz a bérek és a fizetések emelkedéséből. A nemzeti valuta leértékelődése továbbá növeli a belföldi árak emelkedését egy olyan kicsi és nyitott gazdaságban, ami jelentősen függ a behozataltól. Ez visszaveszi a névleges béremelések valódi értékét. Más szavakkal a munkavállalók kénytelenek megfizetni a kormány által űzött és szentesített korrupció költségét.
7. A forint folyamatos értékvesztése előnyös az exportszektornak. Ezt külföldi stratégiai befektetők tartják kézben. A forintban mérve növekvő bevételek a rossz gazdaságpolitikából fakadó versenyképesség-romlás ellensúlyozását szolgálják. Ez a kompenzáció fontos, mert a kormány tudatosan átengedte a feldolgozóipari exportszektort a külföldi tőkének. Ennek alapvetően két oka van; az egyik gazdasági, a másik pedig politikai. A keménykezű beavatkozásokkal versenyképtelenné tett gazdaság nem képes a termelékenység és a hatékonyság érdemi növelésére, bármennyi szónoklat hangzik el a kutatás-fejlesztés szükségességéről és bármennyi költségvetési támogatást adnak hozzá. A politikai tényező ugyanilyen fontos: a külföldi tőke érdekeltté vált a rezsim megőrzésében, mert mind a leértékeléssel, mind hatalmas költségvetési támogatásokkal jelentős anyagi előnyökhöz juttatja.
8. Az államosítást monopolizáció egészíti ki számos ágazatban, ami a piaci torzítást tovább fokozza. Az első ilyen terület a dohány kiskereskedelme volt. Ez segített létrehozni nagyszámú kiváltságos haszonélvezőt, akiktől a mind a versenyellenes szabályozás, mind a politikai rezsim támogatása elvárható. A következő terület az iskolai tankönyvek kiadása volt, ami nem mellesleg az oktatás tartalmának áramvonalasítását is lehetővé tette. Mivel az iskolák iránymutatásokat kapnak arra, hogy milyen tankönyveket használjanak, ezért a tanszabadság jelentősen sérült. Ez remek példáját mutatja a gazdasági és a politikai monopolizáció közötti szoros kapcsolatnak.
9. A kormány gyorsan cselekedett az önkormányzatok kiüresítése végett. A helyi önkormányzatoktól elvették számtalan közoktatási és egészségügyi intézmény tulajdonjogát és központosították azokat. Nyilvánvaló cél az önkormányzatok feleslegessé silányítása volt, hiszen legitim létük lényegét a közszolgáltatások nyújtása alkotja. Ráadásul a központosítás megszünteti a maradék versenyt, ami korábban egyáltalán lehetséges volt és erősen korlátozza a fogyasztó választási lehetőségeit (public choice). Nem meglepő, hogy a közszolgáltatások minősége folyamatosan romlik, különösen az oktatás és az egészségügy területén. A központosítás kívánatos mellékterméke a kormány számára a helyi demokrácia vészes meggyengülése. A szétesést tovább fokozta a Fidesz vezető személyei részéről elhangzó nyílt fenyegetés, miszerint, ha a helyi társadalom több forrást akar kapni a kormánytól, akkor a helyi választók jobban teszik, ha olyan önkormányzatot választanak, amelyik kitűnő politikai kapcsolatokat ápol a központi kormánnyal. Ez a durva, gátlástalan fenyegetés és zsarolás nagyon világosan megmutatja mennyire szétesett a demokrácia és hová süllyedt a politikai kultúra Magyarországon.
10. Érdemes emlékezni arra a „megoldásra”, amit a kormány annak a több százezer embernek a „védelmére” alkalmazott, akik nem tudták fizetni a korábban felvett devizahiteleiket. Sokan már kényelmesen elfelejtették, hogy a deviza-alapú lakáshitelezés akkor kezdődött, amikor a szocialista kormány kénytelen volt korlátozni azoknak a forint-alapú hiteleknek a támogatását, amelyeket még az első Fidesz-kormány határozott el. Amikor a forint 2008-ban drámai mértékben leértékelődött, százezrek jöttek rá, hogy forintban számított adósságuk az égbe szökött annak ellenére, hogy már évek óta fizették a havi törlesztést és a kamatokat. Nem kétséges, hogy a kormánynak lépni kellett, de az nem nyilvánvaló, hogy minden terhet a bankokra hárítson. Mivel akkor még a legtöbb bank külföldi kézben volt, népszerű volt az a döntés, hogy minden veszteséget ők viseljenek. A bankok hatalmas veszteséget szenvedtek és külföldi tulajdonosaik kénytelenek voltak feltőkésíteni őket. Habár úgy tűnhet, hogy ez okos lépés volt, fontos észre venni, hogy ez az egyoldalú és erőszakos megoldás súlyos károkat okozott a piaci bizalomnak általában és a bankok iránti bizalomnak különösen. A pénzintézetek elleni éles és demagóg kirohanások azóta is lényeges és visszatérő elemei maradtak a populista-nacionalista kormányzati propagandának Magyarországon, sőt lelkes követőkre találtak Közép- és Kelet-Európa más országaiban is.
11. Végül hangsúlyozni kell, hogy a magasabb jövedelműek támogatása az autoritáriánus rendszer büszkén viselt védjegye lett. Először is a rezsim bevezette az egykulcsos személyi jövedelemadót (SZJA), ami hamarosan 16, majd 15%-ra csökkent. Ez az alacsony jövedelműeknek sok, a magas jövedelműeknek kevés. Másodszor, az SZJA csökkentéséből fakadó költségvetési bevételkiesés ellensúlyozására felemelték az általános forgalmiadó (ÁFA) határkulcsát 27%-ra, ami a legmagasabb a világon. Harmadszor – és ez a legfontosabb -, csaknem minden szociális támogatás az SZJA-rendszer részévé vált, ami kirívóan igazságtalanná tette a közterhek viselését és élesen ellentmond a társadalmi szolidaritásnak. Azok, akik nem dolgoznak, vagy kevés az adózott jövedelmük, képtelenek hasznot húzni az intézkedésekből. Ezek nyilvánvalóan a roma népesség ellen irányulnak, akiknek kevés regisztrált munkahelyük és jövedelmük van, viszont családjuk rendszerint nagyobb. Egyike ama döntéseknek, amelyek kirívóan rasszisták és szegényellenesek a négy gyermekes anyák életre szóló adómentesítése. Ez semmit sem nyújt azoknak, akik otthon vannak és nem keresnek semmit, viszont támogatja azokat a jómódú nőket, akik magas keresetű állást töltenek be és megengedhetik magukat a háztartási alkalmazottak tartását. Ezzel szemben a családi pótlék, ami alanyi jogon jár, egyáltalán nem emelkedett az elmúlt évtizedben.
12. Az önkényuralmi rendszer az elmúlt évtizedben sok egyéb intézkedést hozott, amelyek hűen tükrözik illiberális és antiszociális ideológiáját. Mindegyik arra enged következtetni, hogy az uralkodó párt ellene van a szabad piacnak, a versenynek, a független vállalkozásoknak és a jogállam által megfelelően védett magántulajdonnak. Ahelyett, hogy a jól képzett, kiművelt emberfők és autonóm, felelős állampolgárok sokaságából álló társadalmat szolgálná, Orbán Viktor alattvalók bővített újratermelésében érdekelt, akik boldogan feladják szabadságukat, közéleti érdeklődésüket és elkötelezettségüket az önkényuralom által látszólag nyújtott biztonságért cserébe. Mindig a politikai alávetés az első: vállalkozókat, magántulajdonosokat, munkavállalókat, támogatások haszonélvezőit sokkal inkább bizonytalanságban tartják hacsak nem fogadják el az élősdi oligarchia uralmát, amely teljesen elfoglalta és bekebelezte az államot. Az egyetlen egyéni menekülési útvonal a kivándorlás. És ez kulcsfontosságú. Mindaddig, amíg a határok nyitva vannak és a forint konvertibilis, a személyi autonómia utolsó bástyái megőrizhetők. Ez az oka annak, hogy a rezsim még nem nevezendő diktatúrának, hanem egy ideológia-vezérelt és korrupt önkényuralomnak (authoritarian rule).

Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen intervencionista, monopolizáló, államosító, piac- és versenyellenes, kirívóan antiszociális posztkommunista rezsim képes-e jobb gazdasági teljesítményre, tehát biztosítani gyorsabb növekedést, szilárdabb pénzügyi egyensúlyt, magasabb életszínvonalat, nem beszélve nyugati szintű termelékenységről és hatékonyságról, mint egy olyan kormány, amelyik liberális gazdaságpolitikát és jól célzott szociális politikát folytat, miközben fenntartja a jogállamot.

A felszínen úgy látszik, hogy Magyarország egészében pozitív évtizedet tudhat maga mögött 2010 és 2019 között. A növekedés viszonylag magas volt 2014 és 2019 között a világméretű fellendülés idején, noha világviszonylatban nem különösen magas és egyáltalán nem a másik három visegrádi országához képest. A 2008-as válság utáni stagnálást és lassú talpra állást követően (2012-ben a GDP másfél százalékkal csökkent) a növekedés a következőképpen alakult: 2014: 4,2%; 2015: 3,8%; 2016: 2,2%; 2017: 4,3%; 2018: 5,1%; 2019: 4,9%. A magas minőségű feldolgozóipari termékek kivitelének köszönhetően, amit zömmel hatékony külföldi tulajdonú vállalatok állítanak elő, a hazai külkereskedelmi mérleg mindig többletet mutatott. Ennek és az EU hatalmas támogatásainak köszönhetően (amik rendre kb. a GDP 3-5%-ra rúgtak) a folyó fizetési mérleg is többlettel zárt ebben az időszakban. A növekedés és a munkahelyteremtés állami támogatása magasabb foglalkoztatási rátát (ez a 2012-es 50% alatti értékről 2019-re 60% fölé nőtt) és alacsonyabb munkanélküliséget (ez a 2012-es 10% fölötti értékről 2019-re 4% alá csökkent). Az infláció viszont folyamatosan magas maradt elsősorban a ciklust erősítő, pro-ciklikus gazdaságpolitika miatt. (4% körül lebegett, majd az utóbbi időben ismét jelentősen felgyorsult).

A költségvetési fegyelem nem a Fidesz márkajele. Az államháztartásnak az évtized folyamán mindig hiánya volt (rossz időkben 4%-nál nagyobb, de jó időkben is 2%-nál magasabb). Ez a folyománya a szükséges anti-ciklikus lazításnak visszaesés, a fölösleges pro-ciklikus ösztönzésnek fellendülés idején. Noha az államadósság több, mint 12% ponttal csökkent (80%-ot meghaladó mértékről 70% alá) az évtized második felében, ez elsősorban a magas növekedésnek és az alacsony kamatoknak köszönhető. Fontos, hogy az adott időszakban a hazai megtakarítások és a magánszektor beruházásai jóval alatta maradtak mind a lehetségesnek, mind a kívánatosnak, ami a termelékenység lassú növekedésében, vagy a javulás teljes elmaradásában tükröződik. Nem véletlen, hogy Magyarországnak ebben a növekedés számára különlegesen kedvező, kegyelmi időszakban sem sikerült fölzárkózni a nyugati gazdaságok átlagos termelékenységi, hatékonysági színvonalára, megközelíteni azt.

ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK

A fenti rövid összefoglaló megmutatta, hogy Magyarország gazdasága ugyan növekedett, de nem vezetett felzárkózáshoz. A történelmi cél elérhetetlennek tűnik. Ennek legfontosabb okai közé tartozik, hogy a nemrégiben újjászületett kapitalista piacgazdaság súlyos torzításoktól szenved (már említett államosítás, monopolizáció, protekcionizmus, versenykorlátozás, személyválogatás, az állam bekebelezése a zárt oligarchia által, stb.). A legfőbb baj, avagy a bajok eredete a jogállam szétesése, a joguralom, a liberális demokrácia szándékos és módszeres lebontása. Az úgynevezett illiberális demokrácia létrehozásával, amely nem más, mint kevéssé leplezett önkényuralom, ismét elveszettünk egy évtizedet.

Az EU tagjaként Magyarország nem válhat zárt gazdasággá és társadalommá. Amíg tagjai vagyunk az EU-nak, addig a totalitárius diktatúra valószínűleg kizárható a jövőbeni fejlődési alternatívák közül; viszont a további szétesés nem.

A szabad piac politikailag meghatározott és manipulált küzdőtérré korcsosult, ahol a siker és ennek mutatója, a nyereség nem a termelékenység, a hatékonyság és a versenyképesség függvénye, hanem azt a folyamatosan felmutatott politikai hűség, az uralkodó oligarchiához való kiszolgáltatott közelállás alapozza meg. Ilyen körülmények között még a szűken anyagi alapon felfogott felzárkózás is elérhetetlen marad. Hiába dörgölőzik az Orbán-rezsim hasonszőrű önkényuralmi, vagy diktatórikus rendszerekhez (Kína, Oroszország, Törökország, Azerbajdzsán) ezek az országok nem testesítenek meg és nem kínálnak vonzó civilizációs alternatívákat. Ahhoz, hogy a gazdasági fölzárkózás valósággá váljon, egy alkotmányosan korlátozott, áttekinthető, demokratikus, elszámoltatható, tisztakezű és egyszersmind jó minőségű állam szükséges, ami élvezi a nép bizalmát. A nacionalista-populista önkényuralmat fel kell számolni. A kapitalista piacgazdaságba és a liberális demokráciába való átmenetet tudatos intézményépítéssel újra kell kezdeni.

Köszönetnyilvánítás

Ez a rövid tanulmány jelentős hasznot húzott két kiváló hazai tudós, Bauer Tamás és Csillag István, a magyarországi gazdasági és politikai rendszerváltás valódi húsz évét meghatározó és azt becsületesen szolgáló vezetőinek nagylelkű és önzetlen észrevételeiből. Az angol nyelvű eredeti változat a Central European Business Review c. folyóiratban jelent meg 2021 júniusában Prágában. A magyar fordítás gazdagodott néhány kiegészítéssel, lábjegyzettel és hivatkozással.

Hivatkozások

1. Balcerowicz, L. (1995): Socialism, Capitalism, Transformation. CEU Press
2. Berend T.I. (2010): The Hungarian Economic Reforms, 1953-1988. Cambridge University Press
3. Bokros L. (1998): Stabilization without Recession. The Success of a Long-Awaited Financial Adjustment in Hungary. In: Scheherazade, R. (ed.): Financial Crisis Management in Regional Blocks. Kluwer Academic Publishers
4. Bokros L. (2013): Accidental Occidental. Economics and Culture of Transition in Mitteleuropa, the Baltic and the Balkan area. CEU Press
5. Bokros L. (2013): Elvesztett évtized. A magyarországi gazdaság- és társadalomfejlődés újabb zsákutcája és a még mindig lehetséges modernizáció alapvetése. Élet és Irodalom, 51-52. szám
6. Bokros L. (2014): Regression. Reform Reversal in Hungary after a Promising Start. In: Aslund & Djankov (eds): The Great rebirth. Lessons from the Victory of Capitalism over Communism. Peterson institute of International Economics
7. Bokros L. (2015): Hanyatlás. Élet és Irodalom, 1-2.szám
8. Bokros L. (2019): Szabadság és Szolidaritás. Élet és Irodalom
9. Bokros L. (2021a): Socialism – The Tragedy of an Idea. Possible? Inevitable? Desirable? Springer Nature
10. Bokros L. (2021b): z újjáépítés csiszolatlan sarokkövei I. Állami pénz és költségvetés. Élet és Irodalom, 6. szám
11. Brown, A. (2010): The Rise & Fall of Communism. Vintage Books
12. Csillag I. (2020: Beyond the first glimpse (Analysis of the economic policy in Hungary from 1998. Acta Oeconomica, 70(3), 333-360.oldalak
13. Debreczeni J. (2012): A 2006-os ősz. DeHuKönyv
14. De Tocqueville, A. (2008) The Ancien Régime and the Revolution. Penguin Classics
15. Fidesz (2009) Választási Program
16. Gati, Ch. (2006) Lost Illusions. Moscow, Washington, Budapest and the 1956 Hungarian revolution. Woodrow Wilson Center Press and Stanford Univerity Press
17. Halmai G. (2020): Trump és Orbán. Élet és Irodalom, 51-52. szám
18. Holzmann, R. & Hinz, R. (2005) Old Age Income Support in the 21st Century. The World Bank
19. Hudecz A. (2012): Párhuzamos történetek. A lakossági devizahitelezés kialakulása és kezelése Lengyelországban, Romániában és Magyarországon. Közgazdasági Szemle, LIX.
20. Jezek, T. (1997): The Czechoslovak Experience with Privatization. Journal of Economic Affairs, pp. 477-488.
21. Kornai J. (1997): Editorial: Reforming the Welfare State in Postsocialist Societies. World Development, 25(8), pp. 1183-1186.
22. Kornai J. (2008): From Socialsim to Capitalism. Eight Essays. CEU Press
23. Lomax, B. (1976): Hungary, 1956. Allison & Busby
24. Magyar B. (2016) Post-Communist Maffia State. The Case of Hungary. CEU Press
25. Mong A. (2012) Kádár hitele. Libri
26. Tőkés, R.L. (1996): Hungary’s Negotiated Revolution: Economic reform, social change and political succession. Cambridge University Press
27. Ungváry R. (2014): A láthatatlan valóság. A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon. Kalligram