Húsz év elmúltával minden konferenciának van egy emlékező része, amikor felidézzük a tényeket, amelyeket a feledés homályába sodort a rohanó világ. De a tapasztalatok megfogalmazása nyomán mindig van egy kis áthallás, hogy vajon mit jelent ez napjaink történései tükrében. Minden múltbeli esemény hordozhat tanulságokat a jelen számára. Így van ez az 1995-ös hazai gazdasági és pénzügyi stabilizációval, amit pontosan húsz évvel ezelőtt március 12-én hirdettünk meg.

Miután a program legfontosabb elemeit akkori vezető munkatársaim, máig barátaim – Draskovics Tibor, László Csaba és Surányi György – összefoglalták, magam részéről a figyelmet a máig érvényes tanulságokra kívánom korlátozni.

1. A gazdaságpolitika jelentősége

Fontos felismerés, hogy gazdaságpolitikai intézkedések és jelzések kizárólag rugalmas, önálló és kellően hatékony magánvállalatokból álló piacgazdaságban hatnak. Az 1995-ös stabilizáció jelentős részben annak köszönhette sikerét, hogy a rendszerváltozás utáni első demokratikus kormány, Antall József kormánya már megvalósította azokat a mikro szerkezeti változásokat (privatizáció, vállalati szerkezetátalakítás, bankkonszolidáció, stb.) aminek eredményeképpen a hazai vállalatok jelentős része válaszolt a gazdaságpolitika jelzéseire, kihívásaira.

Ez lényeges, mert a halott gazdaság nem válaszol, akármilyen okos programot állít össze a kormány. A parancsgazdaság állami vállalatainak jelentős része teljesen érzéketlen gazdaságpolitikai üzenetekre. Tágabb keretbe helyezve a mondanivalót úgy is fogalmazhatunk, hogy a piactagadó gazdaságban nincs gazdaságpolitika, a nemzetgazdasági (makró) szint nem válik el a vállalati (mikro) szinttől. Ez a megkülönböztetés csak piacgazdaságban érvényes.

1995-ben a magyar gazdaság már válaszolt, mert a mikro szerkezeti reformok túljutottak azon a ponton, elérték azt a kritikus tömeget, hogy a vállalatok zöme – és hozzáteszem, a lakosság - értékelte a gazdaságpolitikai fordulatot.

2. A gazdaságpolitika hitelessége

Ahhoz, hogy a gazdaság és a társadalom önálló szereplői úgy érzékeljék a gazdaságpolitika fordulatát, hogy magatartásuk változtatásával válaszoljanak rá, múlhatatlanul szükséges, hogy a gazdaságpolitika ésszerű, szakszerű, stabil és kiszámítható legyen. Ez példamutatóan megvalósult 1995-ben. Két metszetben: egyrészt a kormány pontosan azt tette, amit ígért, másrészt ennek az lett az eredménye, amit előre megjósolt. Az ígéretek és a tettek, illetve a tettek és az eredmények összhangja mindennél jobban alátámasztja a hitelességet.

A gazdaságpolitika hitelessége nem pusztán becsületbeli kérdés, noha ez sem mellékes. A hitelesség önbeteljesítő prófécia, önmagában pozitív anyagi és lelki erőt képvisel. Ha a gazdaság és a társadalom egyedei elhiszik, hogy a kormány képes és hajlandó megvalósítani meghirdetett programját, akkor a gazdaság és a társadalom autonóm szereplői önérdekből úgy fognak cselekedni, hogy azzal ténylegesen megvalósítják a kormány elképzeléseit. A siker egyik legfontosabb biztosítéka tehát maga a hitelesség.

3. Létezik-e ideális gazdaságpolitika?

Jóindulatú bírálatokban olvasható, hogy az 1995-ös stabilizáció megmentette ugyan az országot az államcsődtől, de sok áldozattal járt: felszökött az infláció, csökkentek a reálbérek, megszorítások léptek életbe, stb.

Ezek a nézetek leleplezik önmagukat: azt sugallják, mintha lenne ideális gazdaságpolitika. Olyan, aminek csak előnyei vannak, de hátrányai nincsenek.

Ideális gazdaságpolitika azonban nincs. Minden gazdaságpolitikai keveréknek vannak hátrányai. Minden gazdaságpolitikának vannak költségei, sőt áldozatai. Nem az a kérdés, hogy van-e ideális gazdaságpolitika, hanem az, hogy van-e optimális?

4. Optimális gazdaságpolitika!

Optimális gazdaságpolitikai keverék az, amelyiknek a lehető legtöbb az előnye és a legkevesebb a hátránya minden más alternatívához képest . Az optimális gazdaságpolitikai keverék is jár hátrányokkal, de jobb minden másnál.

Jó példa erre 1995. A leértékelés induló mértéke kisebb volt, mint amit sokan javasoltak, pontosan azért, hogy kisebb legyen az infláció. A gazdaságpolitika kiszámíthatóságát megerősítette, az alkalmazkodást pedig megkönnyítette az előre bejelentett mértékű lépésekkel működő csúszó leértékelés.

A leértékeléshez szelektíven alkalmazott vámpótlék társult annak érdekében, hogy a költségvetési bevételeket azonnal növelni lehessen. Így elkerülhető volt az államcsőd, az, hogy a nyugdíjak, a közalkalmazotti bérek kifizetése halasztást szenvedjen. A lépés kiszámítható volt: előre megmondtuk, hogy a vámpótlék mértéke fokozatosan csökkeni fog, majd két év múlva megszűnik. A vállalatok és a fogyasztók könnyen tudtak ehhez alkalmazkodni.

A vámpótlék szelektív alkalmazása azt jelentette, hogy a beruházási javak és az importból származó elsődleges energiahordozók mentesültek fizetése alól. A beruházások növekedése azután megalapozta azegész gazdaság növekedését, miközben az energiaárak stabilitása megőrizte a gazdaság versenyképességét.

5. Ortodox és heterodox gazdaságpolitika

Aki akarja, meghallja az áthallásokat. Ésszerű, szakszerű, kiszámítható és becsületes gazdaságpolitikai alternatívaként csak ez a kettő létezik. Minden más jelző ésszerűtlen, szakszerűtlen, kiszámíthatatlan és becstelen alternatívát takar.

A gazdaságpolitikának három ága van: a pénz- vagy monetáris politika, amelyet a jegybank képvisel, a költségvetési, vagy fiskális politika, amelynek a pénzügyminisztérium a letéteményese, végül a jövedelempolitika, amelyet a kormány a társadalmi partnerekkel, mindenekelőtt a munkaadókkal és a munkavállalókkal folytatott tárgyalásokon igyekszik érvényre juttatni.

Az ortodox gazdaságpolitika csak az első két elemet használja: a költségvetési megszorításokat ötvözi enyhén laza pénzpolitikával. A heterodox változat mindhárom elemet alkalmazza; fiskális és monetáris intézkedések mellé a bérek, fizetések, nyugdíjak és szociális támogatások növekedésének korlátozása társul.

1995-ben a Nemzetközi Valutaalap képviselői arról akartak minket meggyőzni, hogy az ortodox módszer alkalmazása lenne célszerű. Az IMF saját nemzetközi tapasztalatai alapján nem bízott abban, hogy a munkavállalókkal tárgyalások útján, sztrájkok és tüntetések nélkül meg lehet állapodni. Nem hitték el, hogy a magyar munkavállalók elfogadnának komolyabb mértékű reálbér csökkentést.

Horn Gyula kormánya kiállt a heterodox megoldás mellett. Nem lehetett tudni, hogy ez sikerülni fog. Mi kellett hozzá? Bátorság és tárgyalások éjjel-nappal. Azzal a testülettel, amit ma már csak újságokból és könyvekből ismerünk. Úgy hívták, hogy Érdekegyeztető Tanács. Ahol a nép okos gyülekezete beszámítja egymás érdekét, ahol a demokratikus kormány igyekszik meggyőzni partnereit – nem ellenségeit, hanem részben ellenérdekű tárgyalófeleit -, hogy nekik is érdekük az alacsonyabb infláció. Hűtsük az amúgy is gyorsuló inflációt azzal, hogy féket teszünk a névleges bérek emelkedésére.

1995-ben a nép okos gyülekezete megértette a saját és az ország érdekét. Mai napig nemcsak hálás vagyok partnereimnek, hanem kifejezetten ünneplem azt a magas fokú politikai tudatosságot, ami húsz évvel ezelőtt megnyilvánult az akkori magyarországi politikai kultúrában.

6. Nemzetközi versenyképesség

De miért volt szükség a reálbérek csökkentésére? A jövedelempolitikai lépés célja a magyar munkaerő nemzetközi versenyképességének a helyreállítása volt. Ez az, ami – egyebek mellett – lehetővé tette azt a gyors export növekedést, ami aztán az egész gazdaság növekedését meghúzta.

Itt is a gazdaságpolitikai keverék optimális mivolta tűnik elő. Miközben az egyik oldalon a kormány költségvetési megszorítások bevezetésére kényszerült, mert e nélkül bizonyosan államcsőd következett volna be, a másik oldalon nyitott a gazdaságnak előremenekülési lehetőséget.

Rövid távon minden költségvetési szigorítás fékezi a gazdaságnak a belföldi fogyasztásból táplálkozó növekedését, így a visszaesés hatását szükséges lehet a növekedés más, pénzügyi szempontból fenntartható tényezőivel ellensúlyozni. Ilyen tényezők a beruházás és a kivitel. A reálbérek csökkenése azért volt fontos, mert a munkaerő nemzetközi versenyképességének helyreállítása azonnal lökést adott az exportnak. Lehetővé vált a gyors stabilizáció recesszió nélkül!

Még ennél is többről van szó. Ha a munka nemzetközi versenyképessége helyreáll, akkor a reálbérek a jövőben a termelékenység emelkedése arányában növekedhetnek. A termelékenység viszont csak akkor tud tartósan növekedni, ha a technikai haladás és a szervezési újítások beépülnek a termelési folyamatokba. Ehhez a technológiai korszerűsödést megtestesítő beruházások szaporodására van szükség. Hosszú távon ezek alapozzák meg a társadalom jólétét is emelő, pénzügyi szempontból egyszersmind fenntartható gazdasági növekedést.

7. Megszorítás vagy államcsőd?

Kevésbé jóindulatú, annál tudatlanabb bírálók gyakran felvetik, hogy 1995-ben a megszorításokra egyáltalán nem volt szükség; mert a gazdaság éppen szárba szökkenő növekedését a költségvetési szigorítás fölöslegesen lefékezte.

Aki csak halványan érti a gazdaság működését, az is tudja, hogy hitelből nem lehet vég nélkül költekezni. Márpedig 1994-ben mind az államháztartás, mind az egész gazdaság hallatlan mértékű túlköltekezést és eladósodást mutatott fel. 1994-ben az államháztartás hiánya 8,4 százalékos, a folyó fizetési mérleg hiánya – ami a teljes belföldi gazdaság túlköltekezését tükrözi -, már 9,5 százalékos volt. Ezt nevezzük ikerhiánynak, az ennek révén felszaporodó államadósságot és külső adósságot pedig ikeradósságnak. 1995 elején a magyar gazdaságot az ikerhiány és az ikeradósság együttes jelenléte jellemezte.

Az ikeradósság sokkal rosszabb, mint pusztán az államadósság. A japán állam adóssága a bruttó hazai termék 245 százaléka. Japánt mégsem fenyegeti csőd, mert ezt az irtózatos adóssághegyet kizárólag belföldi megtakarításokkal finanszírozza. A japán halászok, farmerek és háziasszonyok képesek és hajlandók – nulla hozammal! – saját megtakarításaikból fedezni az államadósságot. Akár fordítva is mondhatom: azért költekezik ilyen rettentő mértékben a japán állam, hogy ellensúlyozza a túlzottnak mondható lakossági megtakarításokat.

Nálunk nem ez volt a helyzet 1995-ben. Az átmeneti gazdaságokban tipikus, hogy a belföldi megtakarítások elégtelenek. Ezért ha nagy a költségvetés hiánya és az állam adóssága, akkor azt csak külföldi megtakarítások behozatalával lehet finanszírozni. A belföldi megtakarítások hiánya ikerhiányt és ikeradósságot szül. Ez jóval sebezhetőbb helyzet, mint komoly mértékű belső megtakarítások esetén volna.

Íme, az egyik legfontosabb, minden országban és korban érvényes tanulság: az ikerhiány és az ikeradósság már rövid távon is lehetetlenné teszi a növekedést. Ilyen helyzetben csak a megszorítások és az államcsőd között lehet választani. A megszorításokat tartalmazó gazdaságpolitikának nincs ésszerű alternatívája.

Természetesen a megszorításoknak senki sem örül, még az sem, aki bevezeti. Ugyanakkor világos, hogy a megszorítások által megvalósuló gazdasági hanyatlás és életszínvonal-veszteség jóval kisebb, mint ami államcsőd esetén jelentkezne. Hatalmas költségvetési hiány és a bruttó hazai termék közel 90 százalékára rúgó államadósság mellett az a gazdaságpolitika optimális, amelyik segít elkerülni a még sokkal rosszabbat, az államcsődöt. Ennek ára a megszorítás, ami ebben a helyzetben teljességgel elkerülhetetlen. Tessék gondolni a mai Görögországra!

8. Fenntartható növekedés

Mindebből következik a már számtalanszor leírt és még többször bizonyított pozitív recept: kicsi és nyitott gazdaságban a növekedés csak akkor fenntartható, ha elsősorban az export vezérli és termelő magánberuházások fűtik. A magyar gazdaság világgazdasági szempontból rendkívül kicsi és nagyon nyitott. Súlyunk a világgazdaságban 1995 óta nem nőtt, nyitottságunk európai uniós tagságunk nyomán tovább erősödött. Nem volna-e nyilvánvaló ennek tanulsága?

Az akaratlagos, voluntarista gazdaságpolitika képviselőit a valóság kevéssé, a nyitott, versenyképes piacgazdaság törvényszerűségei egyáltalán nem érdeklik. Mint ismeretes, 2001-ben hazánkban gazdaságpolitikai fordulat ment végbe. Az export által vezérelt, termelő beruházások által fűtött gazdaságpolitika helyett uralkodóvá vált a belföldi fogyasztás által vezérelt, fedezetlen bérkiáramlással ösztönzött és felelőtlen költségvetési túlköltekezéssel fűtött növekedés. Miután azonban ez a fajta növekedés hamar és rendre szétrombolja a gazdaság belső és külső pénzügyi egyensúlyát, ezért nyilvánvalóan nem fenntartható.

9. Államadósság

Ha valamelyik kormány vállalja a növekedést fenntartható módon szolgáló gazdaságpolitikát, attól még megmarad a már felhalmozott államadósság és – ikeradósság esetén – a külső adósság problémája. Felmerül a kérdés, kell-e valamit kezdeni az adósságok felhalmozott állományával. Vissza kell-e fizetni, vagy elég kinövekedni belőle?

1995-ben válaszunk az volt, hogy a magyar államadósságot igyekeztünk mind viszonylagos, mind abszolút mértékében csökkenteni. Előbbit lehetővé tette a gazdaság hamar meginduló, gyors ütemű és fenntartható növekedése. Utóbbi eszköze az volt, hogy az 1995 végén beáramlott hatalmas összegű privatizációs bevételeket kivétel nélkül az államadósság törlesztésére fordította a kormány.

Nem felejthető, hogy már a szándék milyen óriási politikai botrányt okozott. A miniszterelnök tajtékzott és pénzügyminisztere ellen akarta fordítani a kormányt támogató pártok parlamenti frakcióit. Horn Gyula törekvése azonban kudarcot vallott. Magyarország pedig fölényesen nyert azzal, hogy az állam adóssága gyorsan csökkent – a növekedés és a törlesztés együttes eredményeként.

Az államadósság csökkentése része az önbeteljesítő próféciát mozgásba hozó optimális gazdaságpolitikának. Az államadósság megvalósuló csökkenése azután önmagában is javítja a beruházási klímát és a befektetési kedvet; a felszaporodó növekedés eredményeképpen pedig egyre gyorsabban csökken az államadósság – legalább viszonylagos mértékben.

10. Szerkezeti reformok

Az 1995-ös gazdasági és pénzügyi stabilizáció kiegészítéseként bevezettünk néhány kiemelkedően fontos szerkezeti reformot. Ilyen volt a jelképes mértékű felsőoktatási tandíj bevezetése, a családi pótlék és a gyermektámogatások egy részének jövedelemkorláthoz kötése, a kezdeti táppénzfizetések áthárítása a munkaadókra, a fogászati ellátás részleges térítésének bevezetése, stb.

A szerkezeti reformok nem részei a gazdaságpolitikának – ezek elsősorban hatékonytalan intézmények, avítt szokások, meggyökeresedett magatartások megváltoztatását próbálják elérni. Gyakori félreértés, hogy céljuk a költségvetés bevételeinek növelése lenne – hogy aztán megfogalmazható legyen a kritika, miszerint ilyen kevés bevételi többletért, vagy kiadási megtakarításért nem volt érdemes „megsérteni ennyi embert”.

Szerkezeti reformok értelme nem a költségvetési egyensúly azonnali javítása. Ha a reformok eredményeképpen javul aközszolgáltatások minősége, növekszik ahozzáférés esélyegyenlősége, netán csökkennek a fajlagos költségek, akkor hosszú távon nőni fog az állam hatékonysága és a fiskális fenntarthatóság is.

11. Az Alkotmánybíróság szerepe

Húsz év után illik megemlékezni az akkori Alkotmánybíróság munkájáról. Az Alkotmánybíróság (AB) tevékenysége a jelzett szerkezeti reformokkal függött össze; az AB nem szólt bele a magyar kormány gazdaságpolitikájába.

Széles körben elterjedt tévhit, hogy az AB megsemmisítette volna a stabilizáció részeként bevezetett szociális megszorításokat. Valójában annyi történt, hogy az AB elhalasztotta néhány, a családokat érintő megszorítás bevezetését. Az első Alkotmánybíróságnak – követvén a mintának tekintett német alkotmánybírósági gyakorlatot-, akkor az volt a felfogása, hogy az állampolgároknak időt kell hagyni, hogy felkészüljenek az őket negatívan érintő változásokra.

Az AB becsülettel teljesítette feladatát. Húsz év után az első Alkotmánybíróság hírneve fennen ragyog.

12. Népszerű lépések

Volt az 1995-ös stabilizációnak három olyan lényeges intézményépítő eleme, amit érdekes módon sohasem bírált senki: akincstári finanszírozási rendszer, azÁllamadósság Kezelő Központ létrehozása és az önkormányzati hitelfelvétel szabályozása az önkormányzati eladósodás korlátozása végett. Negyedikként megemlíthető a kísérlet az adóhatóság és a vámhivatal összevonására, ami elsősorban az érintettek ellenállásán hiúsult meg. Jellemző, hogy azok, akik a leghevesebben bírálták, végül kénytelenek voltak az ötletet megvalósítani.

Ezek az intézmények a szűken vett költségvetési államigazgatás hatékonyabbá tételét szolgálták és az elmúlt húsz évben hatalmas mértékű megtakarítást tettek lehetővé az adófizetők számára. Növelték a fegyelmet és a stabilitást az állam háztartásában a tervezéstől a végrehajtásig. Ha nem lenne olyan silány a mai állam által nyújtott közszolgáltatások minősége, ha nem lenne egyre kevésbé egyenlő a hozzáférés, akkor eme fontos szerkezeti reformok haszna érzékelhető lenne legalább a fajlagos államigazgatási költségek csökkenésében.

13. Az IMF és a Világbank szerepe

Manapság, amikor a „gazdasági szabadságharc győztes csatái” közben pártunk és kormányunk folyamatosan lábon lövi saját magát, különösen fontosnak tűnik visszaemlékezni arra, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények milyen szerepet játszottak a stabilizáció húsz évvel ezelőtti sikerében.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Nemzetközi Fejlesztési és Újjáépítési Bank (Világbank) nem ellenség, amely hazánkat önző és öncélú külső függőségben igyekszik megtartani, hanem világszínvonalú szakértőkkel bíró jóakaratú partner. Hozzáállását, tevékenységének színvonalát az elért eredmények bizonyítják. Még akkor is, ha az 1995-ös előkészítés túlságosan hosszúra nyúlt, és a készenléti hitel megállapodást csak 1996-ban sikerült aláírni. Ennek két oka volt: egyrészt a már említett érdemi szakmai vita az ortodox és a heterodox megoldások között, másrészt az – és ez volt a fontosabb -, hogy a kormányközi szervezetek okkal és joggal gyanakodtak a magyar kormány igazi szándékait és eltökéltségét illetően. Nem felejthető, hogy 1995-öt megelőzően a mindenkori magyar kormányok egyetlen IMF-megállapodást sem voltak képesek és/vagy hajlandók betartani , nem riadva vissza esetenként a hazugságoktól és a hamisításoktól sem.

A demokratikus Magyarország rendszerváltozás utáni történetében én voltam az első pénzügyminiszter, aki a parlamentben nem a külső kényszerrel igyekezett igazolni az együttműködést az IMF-fel és a Világbankkal, hanem mindvégig azt hangsúlyoztam, hogy ez az ország saját, elemi, jól felfogott nemzeti érdeke. Ha majd egyszer a nem túl távoli jövőben hazánk visszatér az ésszerű, szakszerű, kiszámítható és becsületes gazdaságpolitika, valamint a szabadságot és a nemzet szolidaritását megtestesítő szerkezeti reformok bevezetésének útjára, akkor a szóban forgó hírneves nemzetközi szervezetek újfent a segítségünkre sietnek. Nemzetközi pecsétjük ugyanis erősíti a pozitívan visszacsatoló folyamatokat, szakértelmük és hírnevük növeli mind a külső, mind pedig a belső befektetők bizalmát. Éppen ez a tudással és teljesítménnyel alátámasztott, hitelességgel és becsülettel megszerzett közbizalom a magántulajdonosi piacgazdaság egyik legfontosabb anyagi és lelki erőforrása.

(A Szabadság és Reform Intézet 2015. március 12-i konferenciáján elhangzott előadás bővített és szerkesztett változata.)